Fülszöveg: 

2540-ben ​a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával.

Szerintem: 

Bár a címét ismertem, eddig még nem

olvastam Huxley klasszikusát, el sem tudtam volna mesélni, miről szól. Elolvastam, és most meg azt nem tudom, tetszett-e nekem vagy sem.

Az első, hogy Huxley kitalált egy olyan világot, ami valahol végtelenül logikus és működőképesnek tűnik, de annyira rossz belegondolni egy olyan létezésbe, amit itt lefestett. A világ alapjait két XX. századi géniusz adja: Henry Ford, aki kitalálta a modern gyárakat és tömegtermelést. Ugyanezen az elven szervezik a lakosságot, termelést, a mindennapi életet. Gépsor folyamata van annak, hogy születnek az új emberek és hogyan kondicionálják őket. A másik Freud, aki alapján a boldogság fogalmukat megalkották. Mert mi teszi itt boldoggá az embereket? A legalantasabb vágyak kielégítése. Ebben a társadalomban elvárt a szexuális szabadosság és a vágyak megélése, valamint a drogok használata.

Sok mindene megvan itt az embereknek, hogy akár az is felmerül, hogy ez nem utópia? Mindenki őrzi az egészségét és a szépségét, mindenki a neki jelölt munkát végzi boldogan, és mindenki abban a tudatban van, hogy ő boldog és mindenkinek jó ez a világ. Nincs háború, nincs szegénység, jólét van és folyamatosan fenntartott fejlődés. De a mi szemszögünkből brutális, ahogy erre ránevelik az embereket. Pavlov módszerrel kondicionálnak, és vannak nagyon kegyetlen ötleteik. Pl. az alsóbb szintű emberekbe belenevelik, hogy szeressenek tömegközlekedést használni, rendszeresen utazzanak vidékre sportolni, miközben gyűlölik a természetet. (Hiszen rájöttek arra, ha engedik nekik a természet szeretetét, leutaznak, de nem lesz fogyasztás. Nézni egy virágot nem kerül semmibe. Így inkább gyűlöljék a növényeket és vásároljanak sporthoz kellékeket.) Ha lenne egy elit, aki ezen felül van emelve, nyilvánvalóan rossz lenne, de mindenkit ugyanúgy nevelnek a maga kasztjának jellegzetességeire, és mindenkibe belekódolják, hogy a saját kasztját tartja a legjobbnak.

Nincs művészet, nincs család, nincs szabad akarat és nincs egyéniség. Kicsit olyan, mintha mindenki emberi robot lenne egy teljesen megtervezett társadalomban. (Huxley különben a rétegeknek saját színt ad, ezzel eszembe is jutott Pierce Brown és a Vörös lázadás. Eddig nem gondoltam volna, hogy Huxley is az előképei között van, pedig de. A szüretelés és az emberek szaporítása? Arról meg az jutott eszembe, hogy Üdv a Mátrixban!)

Akarnánk élni egy ilyen világban? Mivel a mi kultúránk kifejezetten individualista, szerintem rá tudjuk vágni, hogy nem. De ötletelni jó, és elképesztő az is, hogy Huxley milyen folyamatokat látott előre. Simán el tudom képzelni vitaindítónak, hogy nézzük meg, mi valósult már meg a Szép új világból, és merre haladunk az ott bemutatott állapotokhoz képest.

Talán látszik is, hogy nagyon erős a regény világépítésben. Fájdalmas, gondolkoztató és valóban arra késztet, hogy elgondolkozzunk, mi mennyit ér az életünkben, és mit tartunk az emberségünk részének.

A cselekmény különben egy családot követ le, már amennyire itt a család szó használható. Linda Béta volt, aki terhesen elkeveredett egy kiránduláson és a vademberek között ragadt. Itt szülte meg és nevelte fel a fiát. A nyomorult asszony mindkét világból kiszorul: a modern világot tagadó népek között elfogadhatatlan a viselkedése. Ahogy kábítószerekkel él, ahogy szeretőt tart. A saját, modern világa meg nem bírja látni, ami lett belőle: tönkrement fogak, elhízott, igénytelen. Mi lesz a válasz? Addig drogozzák, amíg az élete nem lesz több egy folyamatos, önkívületi drogos mámornál.

John, a fia megpróbál beilleszkedni, de ő folyamatosan beleütközik azokba a falakba, amelyek a világot egyformává gyúrják. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy robot életet kellene élnie, és a szeretett nőnek ő is olyan, mint bárki más, csak egy hím, akivel lefeküdne. Az is lesz az egyik végső csapás, amikor Lenina felkínálkozik neki. Az ő megoldása is végleges – egy ilyen világban nem lehet élni.

A próza is éles, ez nem egy olvasmányosan előadott történet. Sok benne a magas irodalmi beidézés, van egy utalási rendszere is. Sok Shakespeare előkerül, a cím is a reneszánsz drámaköltőt idézi. Az egész hangulatában van egy sötét vonás, nem esik jól olvasni. Ezt maga a cselekmény is aláhúzza, de pl. a világot tudományos alapossággal mutatja be, és már szinte értekezésnek elmegy, ahogy az elején elmagyarázzák a szaporítás menetét.

Nem véletlenül lett klasszikus és olvassuk ma is. Sok tekintetben látnoki, és még mindig csíp, ahogy ez a Szép új világ nem is annyira szép, nem is olyan új.