Fülszöveg: 

Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.

Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.

Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.

Szerintem: 

75 viadal volt – vagyis, Collins éppen elég történetet tud még írni az univerzumba, ha az a szándéka. Sőt, én azt sem tartanám elképzelhetetlennek, ha a háború végére vinne vissza, amikor

az ötlet megszületik. Ha az eddigiek alapján az elég Battle Royale is lenne, mert csak pár fegyverrel ledobják a gyerekeket egy romos arénába.

A jelenlegi kötet az 50. viadal meséje, közben pedig a fontos mellékszereplők középpontba helyezésének újabb fejezete is. Snow után Haymitch lett a főszereplő. Nem elég, hogy learatták, pont a jubileumi Aratáson. Azt meg hagyjuk is, hogy nem is kihúzták, hanem csak a szökni akaró kihúzott helyére került, miközben védeni akarta a barátnőjét a kitörő káoszban. Bajban is vagyok vele, hogy miképpen értelmezzem.

Nem tudom úgy, mint az eredeti trilógiát. Collins elvette a fókuszt a viadalról. Sokkal fontosabbak benne az előzmények, a felkészítések, a tervek. Maga a Viadal? Szerepel, de annyira vérszegényen, hogy a teljes kihagyása se lenne igazán feltűnő. Haymich ugyanis nem hagyományos versenyzőként próbált túlélni az arénában, hanem egy szabotázst akart végrehajtani és tönkretenni az Arénát. Így magányos farkas lesz odabent és csak a végére keveredik bele a halálos játszmába.

Az még jó ötlet is, ahogy a kérdéseket, a mondanivalót is másra helyezi. A regény teljes első felében azt a kérdést veti fel, hogy az emberek miért nem lázadnak fel? Sokkal többen vannak, mint az őrök. A viadal előkészítése során is nem egyszer van olyan alkalom, hogy a gyerekeknél halálos fegyverek vannak, alig van őr köröttük. Kitörhetnének, harcolhatnának – de csak szépen leadják a fegyvereket, amikor kérik. Mi az, amiért a sokaság elfogadja a kisebbség zsarnoki rendjét?
Akár történelmi párhuzamot is lehetne keresni – nekem hamar beugrott a holocaust –, de a társadalmi rendszerek, hierarchiák is mind ide tehetők. Hogy nyomja el a kisebbség a sokaságot?

Új elem az is, hogy Haymich és a barátai tulajdonképpen már itt, az 50. viadalon megpróbálkoznak a változással. Az alap ugyanaz, amit majd a 75. hoz. Csak éppen Haymich kezdettől be van avatva, míg Katniss nem tudott a háttérben a játszmákról. Haymich az aktívabb, nagyobb perspektívában néz. Viszi is a végére azt a vonalat a szerző, hogy milyen párhuzamok vannak Katniss és Haymich között. Az észjárásuk hasonló, Haymich szerintem jobb ember, de Katniss korára más már a korhangulat, többeket meg tudnak mozgatni. De az, hogy Katniss idejére úgy összeálltak a dolgok, itt indult el. Itt már megvannak azok a szövetségek, amelyek miatt jöhet a Futótűz és a Poszáta.

A kötet azzal szolgálja is a fan-faktort, hogy nagyon sok ismerős alakot ide hoz. Csak sokkal fiatalabbak, mint Katniss idejében. Megjelennek Peeta és Katniss szülei még kamaszként, Beetee, Flickerman, Plutarch, Mags, Effie. Megismerjük Katniss híres kitűzőjének az eredetét, de még Lucy Gray szelleme is fel lesz idézve. Snow nagyon is élénken őrzi az emlékét és a sebeket, amiket a lánytól kapott. Ehhez nem árt az előismeret sem, sokkal jobban ülnek a karakterek, ha már tudjuk, kik ők, mit tettek később, mi az útjuk.
Új színeket különben nem kapnak, de van annak hangulata, amikor feltűnnek, hozzátesznek dolgokat ehhez a részhez. A kedvenceim Mags és Plutarch voltak. (Az új szereplők között pedig Ampert, őt Rue-val lehet párhuzamba állítani.)

Amivel viszont világépítésben bajom volt: a viadal maga egyszerre kezdetlegesebb és profibb is, mint ahogy a későbbiekben Collins megírta. Kezdetlegesebb abban, hogy sok technológiát most dolgoznak ki és bizony, nagy hibákat is vétenek. Ami a kocsis felvonuláson is van, a káosszal, sérülésekkel és halálesettel… Viszont, az egésznek a megrendezettsége, a show jelleg és ahogy az Arénában történteket irányítják, sokkal profibb. Olyan mutáns állataik vannak, amelyeknek beprogramozzák, kit vadásszanak le. De a felvonuláson meghalt lány helyére is tesznek egy agymosott dublőrt, hogy a show jobban nézzen ki. Talán úgy fogalmaznám meg, hogy itt irányítva van, ki meddig élhet, de még a kiválasztás is korrupt rendszer, nem véletlenszerű. Pl. szerencsétlen Ampert azért lett learatva, hogy az apját megbüntessék, és még el is küldték mentorként a fiával, hogy nézze végig, hogy ölik meg.

Még egy hiányérzet. Az a lépcsőfok, ahogy a bátor, segítőkész, abszolút pozitív Haymich átalakul a piásba, akit csak az érdekel, hogy minél gyorsabban legyen részeg. Itt úgy indulunk neki, hogy besegít egy zugfőzdébe, de maga még bele sem nyalt sosem a szeszbe. Annyira más figura még, mint a későbbi énje.
Igen, a választ megkapjuk, mi történt vele – viszont a mély személyiségváltás, az nem jön át. Röviden mi a magyarázat mindenre? Snow. Hosszabban? A Viadalon elvesztette a barátait, látta a rendszer korruptságát, majd hazatérve Snow megöletett mindenkit, akit szeretett. Az anyját és öccsét, a szerelmét. Nem maradt senkije és magát hibáztatta. És itt megint van egy elem, ami nem passzol. Snow mesteri manipulátor – neki pontosan tudnia kellett volna, hogy ha valakitől mindent elveszel, amit szeret, akkor ő megfoghatatlan lesz. Már nem marad semmije, amivel sakkba lehet tartani. Haymich akkor kapott volna leckét, ugyanakkor maradt volna bábuként mozgatható, ha egyetlen szerettét meghagyják. Mondjuk az öccsét – vele végig lehetett volna zsarolni.

Ok, elengedem. Azt is, hogy a végét összecsapottnak éreztem. Annyira beleláttam ezen végig, hogy nyűg lehetett magát a Viadalt megírni, gyorsan szabadulni is akart tőle az írónő.

Ha összegezni akarom, akkor tetszett benne a más megközelítés, a rajongóknak beletett nagyon sokféle utalás és a visszatérő szereplők. A viadal bürokráciája, ahogy az egész elvesztette itt az őszinteségét és az esélyeket, minden megrendezett és irányított.
Viszont, a világban, szereplőkben nem találtam meg mindig a logikát, a végére összecsapottnak is éreztem.
Ezzel együtt szívesen olvastam, jól is esett egy olyan hős, aki nem olyan saját kis körét védő, mint Katniss, aki a háta közepére sem kívánta a szerepet, amit kapott a lázadásban.

Idézet: 

Minden egyes könyv éppen olyan értékes, mint egy ember, szokta volt mondani, mivel jóval a szerző halála után is megőrzi gondolatait és érzéseit.