Fülszöveg: 

 Ellie ​századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.

Szerintem: 

Lett belőle film, és jó szokásomhoz híven előbb olvasni akartam. Eredmény: már a

filmet sincs kedvem megnézni.

Az csak egy dolog, hogy mennyire rühellem a szerelmi háromszögeket. Ha megcsalás is van benne, halmozott a rossz alaphangulatom. Már unom azt is, amikor egy fiatal nő talál valamit, amivel egy múltbeli szerelmi történetet derít fel, és egyúttal megoldja a saját gondjait is. Ebben a történetben ez a kettő kapcsolódik össze, és hiába lehetne zsánerben értékelni, nekem az van meg, hogy ezt a kettőt mennyire nem szeretem.

Nem is megy gyorsan a cselekmény. Nagyon kényelmes, és hiába akar azzal rejtélyes lenni, hogy mi történt Jessicával, nem húzott előre. Talán azért, mert akár Jessica, akár Ellie történetét olvastam, az járt az eszembe, hogy mindkettő mennyire az agyamra megy. Jessica a nő, aki megcsalja a férjét. És hiába akarja Moyes ragozni, nem látom azt a pontot, amiért bele kellett ragadnia abba a házasságba. Ellie meg egy nős férfival tart fent viszonyt, és közben összejön Rory-val is. Rory mondja ki, hogy nem menti fel, hogy elragadták az érzelmek. Az egyik férfinak nemet kellett volna mondania. Nagyon egyet tudtam érteni vele.

Moyes szimpatikus hősnőket akart írni, akikkel együtt lehet érezni. Mennyit szenvedtek, hogyan tartottak ki, mit adtak fel és mit nyertek el a végén. Kedvesek, helyesek, jólelkűek. Van hasonlóság a történetükben. Nem véletlenül akarja annyira Ellie, hogy Jessica története boldog véget érjen, amikor még nem ismer minden tényt. Magát és a kapcsolatát látja az övében. Csak éppen mindketten elkövetik, ami a szememben vörös posztó, amiért rühellem őket. Nem véletlenül az a kedvenc jelenetem, amikor Ellie azt hiszi, a szeretőjével lesz randija, de annak felesége állít be. És nagyon lehordja a lányt. Szerintem megérdemelte, és könnyen megúszta ennyivel.

A konfliktus mindkét történetben a szerelem körül forog. Megengedett az egyéni boldogságért önzőnek lenni, másokat nagyon megbántani? Sokat mond, hogy egyik viszony sem hozza el a boldogságot. Jessica már özvegyként kap még egy esélyt Anthony-val, és Ellie sem a nős szerető mellett köt ki boldogan a végén.

Azt lehet dicsérni, hogy milyen mélységgel ábrázolja a hősnői belső küzdelmeit, szenvedélyt és szerelmet. Nagyon női regény, nagyon érzelmes. Moyes ebben jó. A stílusát színesíti, hogy a cselekménybe emelte a szerelmes leveleket. Azok magukban egy más zsánert, irodalmi színt képviselnek. Mivel én nem vagyok nagy romantika rajongó, nekem a kevesebb több lett volna, de akinek ez tetszik, nagyon tudja majd szeretni ezeket a túlírt, érzelmes és nyílt leveleket.

Jó iparosmunka, Moyes beletette, amit ebbe a zsánerbe lehet. Jól használja a sablonokat, és nem érződött ismétlésnek akkor sem, ha unalomig koptatott formát és cselekménymenetet használ. Csak az a bizonyos téma – nekem az közel megbocsáthatatlan.

Idézet: 

Szerintem bizonyos emberek számára nagyon veszélyes ajándék a szabadság.