Fülszöveg:
Az ember sokféleképpen kényszerülhet szembenézni saját múltjával – ám az csak keveseknek adatik meg, hogy rokonságának több évszázados problémáival ténylegesen szemtől szembe tárgyaljon. Borinak nincs ínyére a család sötét titkokkal terhelt története, ám nem marad más választása, újra kockáztatnia kell az életét.
A harc ezúttal nem csak vele, hanem érte is folyik: Weinhauser nagyi hagyatékáért, egy legendás boszorkány örökségéért, ami a színfalak mögött a legkülönfélébb hatalmi érdekeket hozza mozgásba. Fehérholló vámpírjai és vérmedvéi, a Hajós dinasztia varázstudói mellett újabb játékosok tűnnek fel – és Bori kénytelen rádöbbenni, hogy a boszorkányok és vámpírok szövetsége között lavírozva külön művészet lesz még életben maradni is.
Ajtony, a városba érkező új vámpírúr végül a valaha létezett egyik legtehetségesebb vámpírmúzsa, Nofertiti mágikus mesterművéhez vezeti el Borit és társait. A baj csak az, hogy erről a helyről nem igazán szoktak visszatérni a kalandorok; vagy ha mégis, akkor igen súlyos árat kell fizetniük érte…
Szerintem:
Eljutott a sorozat arra a pontra, hogy
már nem tudom azt írni, a részek önmagukban és érthetőek és nem kellenek az előzmények. Ez már összefüggő sorozat, és nem csak az előzményekhez kapcsolódik, de a folytatáshoz szervesen kell majd ez a rész is.
A mostani fő kaland, hogy Bori örökségét megfejtsék és megszerezzék. Derülnek ki cifra dolgok a múltból, amelynek csak kis része az, hogy Lánghajó Ágnes, Bori őse boszorkány volt, méghozzá elég nagy erejű. Többen is mesterkednek, alkukat kötnek és lesz életveszélyes kaland is. Ehhez jön hozzá, hogy Géza is visszatér, csak éppen némi változáson esett át. Vámpírrá tették, és Bori az, akit ebben a formában is a magáénak akar.
A tempó kényelmes – vannak fordulatok és zajlanak az események, de azért mindig van idő megpihenni, nyomozni kicsit, tisztába jönni a dolgokkal. Most jól is esett így, belefért a történetbe az akció és harc is, de a lelki dolgokon is tudtak merengeni.
Itt azért van egy de. Az Eszter – Attila – Bori háromszög nekem már az agyamra megy. Sokkal jobban szerettem, amíg fel sem merült ez a történetben. Az csak egy dolog, hogy szerintem Attila öreg Borihoz és Eszter sokkal jobban passzol hozzá, de nagyon nem illik Borihoz, hogy magában ezt a történetet eméssze fejezeteken át. Sajnos, pont ez a háromszög, amit emésztenek ebben a kötetben is…
Cserébe élvezhetjük Gaura Ágnes stílusát. Egy sima leírásba is megcsillan, és jókat lehet mosolyogni a szereplők beszólásain, egy-egy szituáción is. Bírtam a két vámpírúr veszekedését, ahogy Bori belekeveredik a karón hollót szólásba, vagy éppen azt, ahogy azt listázzák, hogy Bori hasonlít-e vagy sem Ágnesre. (Ok, belátom, én szeretek Bori kárára mosolyogni a többieken.) Sajnos, az Attila-vonzalom miatt Borit nem bírom úgy, mint kezdetben…
A szereplők szépen hozzák a formájukat, nem mondhatnám, hogy jellemfejlődés bárki részéről történik. Aki eddig negatív volt, most is az. A pozitív szereplők nem romlottak meg – ok, Géza kapcsán vitatkozhatunk, hogy ő most jó vagy rossz. Bár, mivel szerintem sokan vannak, akik a Bori – Attila felállásnak drukkolnak ellenében, nekik eddig sem éppen pozitív figura volt. Azt mindenképpen díjazom, hogy Gaura sok szereplőt meghagy a szürke zónában. Mert bizony lehet, hogy Attila a regény férfi hőse, de neki simán belefér, hogy levadássza Gézát és kivégezze.
Most is ad pluszt a regénynek, hogy Gaura Ágnes mitológiát használ. Az egyiptomiba megyünk bele mélyebben, tovább építve azt a jópofa ötletet, hogy Nofertiti vámpírmúzsa volt. Szeretem, ahogy össze van keverve az igazi mitológia és történelem az írónő fantáziájával.
Azt a pár dolgot leszámítva, amit már visszatérően nem szeretek a történetben, korrekt urban fantasy, és hogy is szokta Gaura Ágnes mondani? Magyar nyakba magyar szemfog.
Idézet:
Kinek a pálinka, kinek a kard: mindenkinek megvannak a maga túlélő készletei.
Néha tudnunk kell a megérzéseinkre hallgatni. Ha bajba kerültél, régen rossz, de az még mindig rajtad áll, hogyan mászol ki belőle.
Úgy döntöttem, a takarítás valószínűleg nem előfeltétele a megvilágosodásnak. Nem emlékszem, hogy valaha is lettek volna relevációs pillanataim, mondjuk ablakpucolás közben. (Oké, arra sem nagyon emlékeztem, mikor fordult elő olyasmi, hogy én ablakot pucoltam, de az már kérdés.)
