Fülszöveg: 

Bordélyház ​az egész világ.

Tarsoly, királyok bolondja és bolondok királya, valamint bőséges szájvizű társa, Nyáladzó, viharos és skorbutos kalózélet után görög partokon találják magukat. Csakhogy az amforák és metaforák hona korántsem olyan nyugalmas, mint az ánglusok hitték. Athén fejedelme nősülni készül, noha a feleségnek kiszemelt amazon másfelé tekintget; a város az esküvő lázában ég, közben kerge szerelmesek kergetik egymást az őrületbe; ráadásul a város körüli erdőkben, ami a tündérek birodalma, szintén dúl a szerelem és a féltékenység.

A sok nemes és nemtelen alak között Tarsoly végre lel egy magával egyenrangú bolondot, Jópajtás Robint, aki a sors jóvoltából tündér, és a végzet kegyéből hamarosan hulla. Robin halála végképp felbolygatja az emberek és tündérek világát, s kire marad a rendrakás, ha nem egy szemfüles, kezeslábas bolondra?

Szerintem: 

Christopher Moore kötetei

vagy tetszenek, vagy nagyon tudom őket utálni. Ez éppen az a típus, amivel nem jöttem ki jól. Nem Shakespeare átköltése zavar, de miért kellett ennyire alja poénokkal megtölteni az egész kötetet?

Már a nyitó képektől kezdtem rosszul lenni. Tarsoly és Nyáladzó a kalózok által hátrahagyva, egy csónakban kezdenek szomjan veszni Jeff majommal. Nyáladzó így rászokott arra, hogy kipréselje a majom vizeletét és azt igya. Ez pedig még csak a kezdet, ennél sokkal fájdalmasabb dolgok vannak itt poénnak megírva.
De kikötnek Athénban, ahol Thészeusz éppen nősülne. És már benne is vagyunk a Szent Iván-éji álomba, de nyakig. A szerelmesek szerencsétlenül kergetőznek az erdőben, Titánia rámászik mindenre, ami él és mozog – ha jól értettem, a saját fiára is, akit az apja agymosott, hogy ne tudja, kik a szülei. De az amazonok királynője sem különb. A tündérek hobbija is a szex – ők különben időnként állatok. Tarsoly azért ki is akad, amikor az egyikkel összefekszik, aztán lány helyett mókust talál maga mellett.

Egy nagy katyvasz az egész, amit Tarsoly majd a végére rendbe tesz, mint Poirot. Hiszen a konfliktust az adja, hogy Robint valaki agyonlőtte, és tőle sokan akartak valamit. Mások is halnak, míg a többiek merényletekre készülnek. Az különben a Hamletből lehet ismerős, hogy bolondunk egy színjátékkal szembesíti az embereket a tetteikkel, és ott mondhatja el, ahogy Poirot szokta, hogy kinek mi a bűne.

Shakespeare kiemelt szereplői itt csak mellékalakok, sokkal többet szerepelnek és szerencsétlenkednek az egyszerű tündérek meg Tarsoly. Ahogy belegondolok, alaposan ki is vannak figurázva az eredeti alakok. Ha csak Thészeuszt nézem, azért ahhoz pofa kell, hogy ágyba vigye Titániát, aztán meg hősszerelmesként nősüljön mással. A négy fiatal is céltalan, semmilyen, leginkább csak idegesítő.

Volt egyáltalán itt szimpatikus szereplő? Tarsolynak vannak erényei, de a cselekmény annyira lehúzza azt is, hogy most az sem volt elég. Lehet ő a legokosabb, tehet igazságot, akkor is tele van a történet buta, egyszerű, gonoszkodó és fehérmájú alakokkal. Nem is tudom, mi zavart jobban: a tündérek szexuális túlfűtöttsége, vagy az emberi ostobaság.
Ebből jönnek is olyan párbeszédek, hogy az már fáj. Tudom, ez akar a vicc lenni, de én csak szenvedek. Tarsoly vitája a vár őrével, hogy beviheti-e a lovát? Nem, mert gyanús a ló. Ami különben nem ló, de ez már egy más történet. Néha már abszurd, azon meg nem tudok nevetni.

Az egyetlen jó dolog benne, hogy nagyon gyorsan lehet olvasni. Gyorsan haladnak az események, rövid is, a párbeszéd is sok. Kár, hogy minden más kiakaszt: történet, humor, szereplők is.