Fülszöveg: 

„Természetes, ​hogy a király kíváncsi a leendő királynéra…”
Egész Olümposz – és az Alvilág is – a halál istenéről és Démétér tündéri lányáról beszél. A románcról szóló pletykák ellenére azonban Hádésznek és Perszephonénak egyaránt megvan a maga gondja.
Perszephoné azóta, hogy Olümposzba érkezett, tökéletes hajadon istennőként próbál viselkedni, de a vele szemben támasztott elvárások nem férnek össze a Hádész iránti vonzalmával. Apollón támadása után a lány attól fél, nem lesz többé képes elrejteni sem a fájdalmát, sem a szeretetét.
Míg Perszephoné a jövője miatt aggódik, Hádészt a múltja kísérti, és visszasüllyed Minthe mérgező ölelésébe. Hádészt és Perszephonét családjuk, barátaik és ellenségeik is afelé hajtják, hogy tagadják meg vágyaikat, de a vonzás közöttük túl erős. Sőt, sorsszerű.

Szerintem: 

Minél előbbre tartok a sorozatban, annál jobban

kezdek rákattanni. Szeretem a világát, a szereplőit, ahogy egyszerre idézi az antik mítoszokat és modern is.

Mondjuk, Hádész és Perszephoné szerelmi története kifejezetten lassan halad. A lány már legalább magának beismerte mit érez, Hádész viszont nagyon küzd a vonzalma ellen. Még egy másik kapcsolatot is képes fenntartani, hogy megfeledkezhessen az ifjú tavaszistennőről. Nem mintha sikerülne neki… Oké, ez azzal is együtt jár, hogy vannak jól megkomponált közös jeleneteik. Egy sima liftezés, egy ajándék sütemény, vagy csak a gyakornoki fizetés kérdése. Helyesek, jópofa olvasni őket – és különben a mellékszereplők közül egyre többnek tiszta, mi alakul, csak összességében haladnak nagyon lassan a dolgok.

Én bírom azt is, hogy ezzel párhuzamosan Erósz szerelmi szála is halad. Azt a mítoszt ismerve kicsit jobban fel lehet mérni, hol tartunk. Féltávon. Vagyis, a nagy gesztus szervezésénél, amivel majd vissza lehet nyerni a sértett kedves szerelmét. A főszereplő párosnál nehezebben ítélem meg, hol tartanak, így ebből számolok. Az se lepne meg, ha nagyjából egyszerre érne véget a két szerelmi szál.

Továbbra is nagyon jól ki van találva a sorozat világa. Ötvözi a mítosz és a modern kor elemeit, és ebből valami egyedi, jópofa dolog jön ki. Nem mástól kölcsönöz, saját ötletei és történetszálai vannak. Az alvilági munkahelyi kalandok a kedvenceim között vannak, de az isteni klubok és szabályok is kellőn szórakoztatók.

Perszephoné esetében érzem a fejlődést is. A lány kezd a saját lábára állni, és ahogy kijelöli a céljait, sokkal erősebb, felnőtt egyéniségnek kezd lenni. Az is jó ötlet, hogy több rejtély van körötte. Most pedzegetik, hogy túl van egy névváltáson. Azt is, hogy egyszer már találkoztak korábban Hádésszal – és szerintem Demeter kavart valamit, mert egyikük sem emlékszik. Csak nem ezért fizette le Hermészt?

A mellékszereplők közt kettő van, akik megragadták a fantáziám – nem mellesleg vetélytársak Zeusz kegyeiért. Az itt bemutatott Hérát kifejezetten kedvelem. Nem az a bosszúálló és hideg hárpia, akinek a mítoszok után képzeltem. Ahogy most nyomoz és keresi azt, aki visszaélt Perszephoné ártatlanságával, ahogy elkezdi megkérdőjelezni Zeusz döntéseit a gyerekei kapcsán, abban látszik, hogy ő nem egyszerűen Zeusz királynéja, ő az Olümposz királynője. A másik inkább a sötét oldal alakja: a féltékeny Thétisz. Az valami nagyon jellegzetes, ahogy a barátnője kapcsolatát gáncsolja, mindössze azért, mert a saját szerelmi kapcsolata Zeusszal – aki különben házas, jegyzem meg – nem alakult hasonlóképpen. Nem mintha Minthét sajnálnám, most kiderül, hogy egészen eddig Thanatosszal kavart Hádész háta mögött. Nem éppen jó barátnő alapanyag.
Hádész van úgy megírva, hogy lehessen sajnálni. A gyerekkori traumái, most az, ahogy a magánnyal küzd.

Van komoly téma benne. Szexuális visszaélés, munkahelyi zaklatás. Érdekel is, ebből mit hoznak ki, mert ez Smythe találmánya. Még szó se volt az apjáról – a görög mitológiában Zeusz megerőszakolta Demetert, így nemzette Perszephonét. Vagyis, ha ezt meghagyja, akkor Apollón a húgát erőszakolta meg. De görög isteneknél ezt nem érdemes vizsgálni, mert az ő családi viszonyaikhoz képest a Targaryen-ház még belterjes sem volt.

De van benne humor is. El van találva benne az arány, lehet benne némi Szex és New York hangulat, van benne dráma, van benne helyes románc, lehet rajta nevetni, de komoly témákat is tud tárgyalni.

Egyre jobban kedvelem azt is, ahogy meg van rajzolva. Egyszerű, de ötletes és egyre jobban szeretem a színkezelést is. Érdekelne is pár alak színe, akit még nem láttunk. Pl. Aphrodité lila, Erósz sötét rózsaszín. Zeusz lila, Héra sárga – az ő fiúk Árész, aki meg Erósz apja. Akkor milyen lehet Árész? Nem mintha a színkeverés szabályai érvényesülnek. Pl. Héra és Zeusz lánya ugyanolyan sárga, mint az anyja. Perszephoné viszont nem örökölte meg az anyja zöld színét. Tudom, kezdek beleveszni a részletekbe, de ezzel elszórakoztatom magam.

Várom a folytatást is, kellően nyitott ennek a résznek a vége, hogy lapoznám azonnal tovább is. Különben még nem vette meg valaki a jogait? Kifejezetten jó anime lenne belőle.