Fülszöveg: 

Tekints ​bele az istenek éjszakai életébe Rachel Smythe stílusos képregényében, mely kortárs környezetben gondolja újra a görög mitológia legismertebb történeteit!
Amikor Perszephoné elhagyta a halandók síkját az Olümposzért, új életet akart kezdeni. Csillogó, új otthonának azonban sötét oldala is van – jó hírét kikezdi a pletyka, a beképzelt Apollón pedig alapjaiban rázza meg a biztonságba vetett hitét –, és a lány nehezen találja a helyét az istenek sebesen pörgő világában. Hádész is kizökkent egyensúlyából: próbál küzdeni a tavasz ifjú istennője iránti érzések ellen, miközben igyekszik megtartani magányos uralmát az Alvilág felett. Perszephoné és Hádész egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de szembe kell nézniük a múltjukkal és a jelenükkel, hogy reményük lehessen egy jobb jövőre.

Szerintem: 

Nem gondoltam volna, de jobban rákaptam, mint az

első rész után. Vicces, miközben megfogja az ókori görög istenek gyarló voltát is, és modern köntösben is van. Nem is tudom, melyik része ragadott meg leginkább.

Az egyik, ahogy az Alvilág abszolút úgy van felépítve, mintha egy nagyvállalat lenne. Hádész a vezérigazgató, van titkárnője, beosztottjai és egészen irodai hangulata van több ottani jelenetnek. Az is olyan tipikus, hogy a szeretője, Minthe, egyben a titkárnője is – ahogy Zeusz is a titkárnőjével hetyeg, csak éppen ő tilosban is, hiszen ő nős.
De ezen túl is tele van olyan elemmel, ami mai. Pl. van közösségi oldaluk, csak az nekik nem Facebook, hanem Fatesbook. (Pacsi a fordítónak, bírtam, amit a nevekkel kezdett.)

A másik, hogy kifejezetten izgalmas alakká tette Hádészt. Benne van a sötétség, hiszen az Alvilág ura, és a helyettesével igencsak jól megkínozzák az újságírót, aki pletykát kezdett terjeszteni Perszephonéról. Kemény vezető, főisten, annak minden kiváltságával és erejével. Közben meg roppant magányos, és szenved. Nehéz is összeegyeztetni, hogy az, aki gond nélkül kínoz, azért marad az exével, mert Minthének jobban kell a férfi, mint a lélekben erősebb Perszephonénak. Plusz, most komolyan a korukon rágódik? Halhatatlanok. Nem mintha nagyon számítana, ki mennyivel idősebb. Az szerintem nagyobb gond lehetne, hogy itt mennyire keverednek a rokonok. Perszephoné tulajdonképpen az unokahúga, ha ez nincs is kihangsúlyozva. Mondjuk, Zeusz feleségül vette a nővérét, szóval…

De nem Hádész az egyetlen jól elkapott figura. A narcisztikus, önző Apollón. Mintha, aki még saját magát is egy dögnek tartja, de mögötte ott van annak a tudata, hogy a főistenek mellett kisebbrendűségi érzése van, amit így igyekszik kompenzálni. Ebben a történetben Hérát is megszerettem, pedig a sima görög mitológiában ő volt, akihez semmi fogódzót nem találtam. De itt helyes a kislányával, és kifejezetten tetszett a jelenet, amikor a kislánya megjegyzése után a családi portré előtt elhatároz pár dolgot.
Plusz, ott vannak a kutyák. Az valami zseniális, ahogy Kerberosz és Perszephoné barátkoznak, Hádész meg kenyérre kenhető a kiskedvenceivel. Humoros is, meg cuki is.

Tetszik benne, ahogy a szerelmi történet mellett elég komoly, és mai aktualitású kérdéseket is tárgyal. A görög mitológia erőszakkal teli, és itt úgy van csavarva, hogy rárímeljenek a bántalmazó kapcsolatokra, hűtlenségre és családi traumákra.

Egyre jobban tetszik az is, ahogy meg lett rajzolva. Ahogy játszik a színekkel és alakokkal. De már a figurák is sokkal kidolgozottabbak, és néhol egészen szép képek is vannak. Amikor Perszephoné virágba borítja az Alvilág egy kis szegletét? Vagy, amilyen jól elkapottak az arckifejezések, pedig csak pár vonás. Itt látom is a szereplőkön, hogy mit éreznek.

Egyre inkább helye van a kedvenceim között, úgyhogy ez egy kifejezetten pozitív élmény volt.

Idézet: 

B-büntiben vagy! Kutyaházfogság!

Az „oké” egy hárombetűs, o-val kezdődő szitokszó.