Fülszöveg: 

A minden idők egyik legjelentősebb és legtöbbre tartott képregényének a soron következő kötetében az Álmok Fejedelmét meglátogatja húga, Delírium, mert szeretné rávenni, hogy keressék meg eltűnt testvérüket, Pusztítást. Azzal viszont egyikük sem számol, hogy milyen drámai következményekkel jár majd családjukra nézve a halandó világban tett útjuk – nem is beszélve az Álomúr és tékozló fia, Orpheus kapcsolatáról…

Szerintem: 

A képregényeket a legtöbb esetben

szeretem gyorsan és egy ütemben végigolvasni. A Sandman azonban képes arra, hogy változtassak miatta az olvasásai szokásaimon. Rájöttem, sokkal jobban élvezem, ha egy-egy ciklust olvasok el egyben, kicsit mást olvasok és visszatérek ebbe a világba újra.

Ez a gyűjtemény 4 nagyobb témát dolgoz így fel: vannak szóló történetek, mint a Varjúparlament. Ez megáll a saját lábán, ismerős szereplők lépnek benne színre, de lezáródnak. Gaiman ezekben is bőven tud bölcsességet elrejteni és mesél a mesélésről.
A Varjóparlament például két témával is mozgatta az agyam: az egyik, a mesélők sorsa. Akik belehalnak, ha nem jó mesélők. A jó mesék viszont tovább élnek. A másik, a rejtély témaköre. Káin azt vallja, a jó történetekbe kell a megoldatlan rejtély. Mert azok emlékezetesebbek és jobban megmaradnak.
De azt a gondolatmenetet is fontosnak tartom, hogy az álmok és a mese mennyire egysíkon mozognak a történetben. Rokonítva vannak, és tulajdonképpen Sandman a mesék királya is, nem csak az álmoké. Hiszen a kettő szorosan összefügg.

Majd jött Orfeusz története. Nagyrészt követi a mítoszt, de vannak benne új elemek is. Szomorú, romantikus történet, amiben Sandman csak egy kis mellékszerepet kapott. Egy dolog van, amit nagyon nem értettem benne: Orfeusz anyja egy múzsa, vagyis egy halhatatlan istennő. Az apja Morpheusz, az álmok halhatatlanja. Hogy lett a gyerekük halandó?

A következő részben Sandman és Delírium közös útra indult, hogy megtalálják elveszett testvérüket, Pusztítást. Volt benne humor, dráma és sok kis mellékszál, amelyekkel szinte epikus utazássá vált a történet.
Visszaköszöntek Gaiman kedvenc témái, mint az istenek léte és hogy mivé válnak. Meg lehet nézni, hogy az egykori istenek/istennők hogyan tudnak tovább létezni, és változni, ha már az eredeti alakjukban nem hisznek. Nagyon az Amerikai istenek világát véltem felfedezni benne, főleg az egykori Szerelem istennő sztriptíztáncos karrierjében.
De sokat merengtem azon is, hogy miért kellett Örömnek Delíriummá válni. Azt magára az emberiségre nézve is szomorúnak tartom, hogy már nem kell a tiszta öröm és boldogság, csak a delírium.

Majd jött a Világvége Fogadó, benne az ott menedéket lelők meséi és egy temetés a végén. Több zsáner keveredik, ahogy a különféle világok történetei találkoznak. Álom nem direkt szereplő, de sok történetben van valamilyen szerepe.
Az a temetés… az nem megy ki a fejemből. Nézegettem, hogy kik vannak a menetben, és ki nincs ott, ki lehet a halott. Talán jobb is, hogy nincs nevesítve.

Izgalmas attól a kötet, hogy sok stílust egyesít magában. Sokféleképpen megjelennek maguk a Halhatatlanok is. Az egyik kedvencem, amikor gyerekként ábrázolják őket, és akkor szinte managa figurának tűnnek. De vannak művészien szép, megragadó képek – a csillagos egek és a végtelen nekem gyakran volt ilyen benne. A már emlegetett temetés, vagy Pusztítás útrakelése.

Jó mesék, van benne kaland és sokféle humor. Tovább épül benne a Sandman világa és nagyon sok benne az olyan gondolat, amit magunkkal lehet vinni belőle.

Idézet: 

Néha felébredsz. Néha a zuhanás megöl. És néha, amikor zuhansz, repülsz.