Fülszöveg: 

A tizenhat éves Adam anyjával és húgával a tenger mellett egy menekülttáborban él. A fiú a kikötőben dolgozik, és mint minden kamasz – és mint minden szegény – jobb életről álmodozik. Amikor beúszik a tengerbe, hogy közelebbről lássa egyik vágyálmát, az elnöki jachtot, találkozik Daviddal, az Elnök fiával. Kiderül, hogy a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Hogyan lehetséges ez?
Szerepet cserélnek. David üldözött menekült lesz, Adam pedig az Elnök – széltől is óvott – fia. És a meg nem nevezett, távoli ország diktatúrájában elkezdődik egy izgalmas történet, amelynek előképét Mark Twain Koldus és királyfi című regényéből ismerhetjük.

Szerintem: 

Nincs semmi baj azzal, ha egy történetet újra

elmesélnek és más korszakhoz igazítanak. Bár, azért van pár dolog, ami tud irritálni. Sajnos, ebben a történetben több ilyen is akadt.

Példamesévé teszi, hogy nincs semmi konkrétum. Pedig valahol a világunk a helyszíne, mert a diktátor fia, David egy államokbeli akadémiára nyer felvételt. De mégis, hol játszódik ez a történet? Ha már konkretizáljuk, hogy milyen iskolába tanulhat tovább, legalább a kontinenst be lehetett volna lőni. De direkt kerülve van minden utalás a helyszínre – annyi derül csak ki, hogy tengerpartjuk van, mert elég sok menekült érkezik hajóval. A másik főszereplő, Adam is így kerül ide, valahova.
Az államformájuk alapján simán valami afrikai államnak gondolnám, de milyen migráns menne Afrikába? Ázsia, vagy a Közel-Kelet? Akkor meg miért David – Adam – Sarah – Aaron meg hasonló nevek vannak? Európába meg egy ilyen diktatúra, hát…

Ha már ez a diktatúra. Az is úgy van kezelve, hogy a fejem fogom tőle. David apja egyszerre próbál a nagy, gonosz népnyúzó lenni, meg az apafigura is. Nem tűnik rossz embernek, igaz, alig szerepel. Vagyis, nem éreztem hitelesnek, hogy a végére David simán lenyeli, hogy börtönbe kerül. Még csak el sem köszön, nem is beszél vele, semmi. Mintha soha nem lett volna más élete, szépen beilleszkedik egy olyan családba, akik egészen addig idegenek voltak neki. Az is olyan idilli, ahogy hirtelen a politika is megváltozik. Pl. a migránsokat addig elnyomták, éhbérért dolgoztatták, most meg mindent megkapnak, átképzésekkel és támogatásokkal.

Ahogy egyszerre mese is, meg nagyjából korunkba van elhelyezve, engem zavart.
Még azt is értem, hogy a Koldus és királyfi modern verziója igyekszik lenni. Nem lett volna szükség arra, hogy konkrétan emlegessék is azt a történetet ebben. Meglepődnék, ha valaki azért akarná a Twain-kötetet elolvasni, mert érdekelni kezdi, milyen lehetett egy ilyen történet egy előző érában megírva és játszódva.

Bár azt írhatnám, hogy legalább a szereplőket megszerettem, de még ezt sem tudom írni. Nekem nagyon semmilyenek voltak. Még a két főszereplő fiút is nehezemre esne jellemezni. Pl. annak ellenére, mennyire más körülmények között nőttek fel, nagyon egyforma még a jellemük is. Itt tényleg nagyon simán tudtak cserélni, mert nem csak a külsejük egyezett annyira.

Ugyan ebben a történetben is kikeríti a szerző, hogy nem a pénz a lényeg – de! Azért mégiscsak sokkal jobb helyre költözik a család, mint korábban. Csak épülnek az intézmények a migránsoknak és kell nekik a támogatás, amit felkínálnak. Nem érzem itt igaznak a pénz nem boldogít tételt – a nem csak a pénz boldogít már jobb lenne.

Nem szerettem ezt a kötetet, és nem csak azért, mert nagyon nem érzem megfelelőnek egy ilyen szinte meseregénybe a migránsok témáját beleemelni. Túl hihetetlen, túl példázat jellegű és én bizony elég sűrűn unalmasnak is találtam.

Idézet: 

A legtöbb kutya olyan, mint a legtöbb ember: a barátságot barátsággal viszonozza. Kivéve, ha rosszul nevelték. Mármint a kutyát. Vagy az embert.