Fülszöveg: 

Az Abeth világán a jég az úr. És a Fekete Szikla.

A Fekete Szikla papjai nemzedékeken át a hegy gyomrából irányították a jégtörzsek sorsát. Rejtőzködő istenüknek, mágiájuknak és felhalmozott vaskészleteiknek köszönhetően a papok uralmát soha senki sem kérdőjelezte meg. Yaz lesz az első.

Elveszítette barátait, és cserébe csak ellenségekre lelt. Fel kell kapaszkodnia a hegyre, és dacolnia a rejtett isten hatalmával. Ha ezt sikerül túlélnie, akkor kísérelheti meg a lehetetlent, hogy elérje a legendák zöld vidékét. De végeláthatatlan jégmezőket kellene átszelnie, hogy eljuthasson oda. Mindenekelőtt azonban ki kell derítenie, mi történt a szeretteivel, és meg kell mentenie azokat, akik még menthetők.

Szerintem: 

Ami biztos, hogy ennek a sorozatnak

ez a második, középső része. Az is biztos, hogy ugyanabban az univerzumban játszódik, mint a szerző nővéres sorozata. Csak itt helyszínt váltunk: abban a zöld sávban élők küzdelmeit olvashattuk, itt kinéztünk a jégben élőkre. (De itt már eljutunk addig, hogy Yaz és társai el akarnak jutni a meleg, élő zöld sávba.) Azt viszont még mindig nem tudom, hogy időben merre vagyunk. A másik sorozatban történtek előtt, után vagy párhuzamosan? Zavar is ez annyira, hogy a könyv olvasása közben is kerestem az utalást, de nem vagyok okosabb.

Magát a regényt egy átvezető középső résznek jellemezném. Az elején lezárják az előző kötetben nyitva hagyott helyzetet, majd a szereplők egy része elindul a vándorlása a zöld övezet felé. Vagyis, van egy szökés és lázadás, majd túlélő kalandok a hó és jég birodalmában.

Nem gondoltam volna, de jobban tetszett a második fele. Azt önálóbb, eredetibb történetnek éreztem, ami átvezet majd a folytatásba is. De lehet, hogy azért érzem így, mert a jég alatt történtek lezáródnak, ott megvan a nagy lezárás, míg a másik kalandok és a világ bővítése a vándorlással még javában tart.

Ahogy vált a stílus és a cselekmény jellege, a szereplőket is csökkenti a szerző. Az elején sok fiatal között ugrálunk, és többen többféleképpen harcolnak a szabadságukért. Majd egy pár fős csapat néz szembe a mostoha elemekkel, és most már nem gonosz idegen robot szolgák, hanem az éhség, a fagy a legnagyobb ellenségeik. Jobban átjött, ahogy egymásba kellett kapaszkodniuk, és veszélyesebbnek éreztem a helyzetet is.

A világépítését szeretem annak ellenére, hogy a másik sorozattal még mindig nem tudom, milyen a helyzete. Történetében, törekvésekben elmond mindent a papokról és arról, hogyan használták ki a jégi törzseket. Majd alaposan megismertet azzal, miképpen lehet élni a jégen. Végül, már elkezdi építeni az ismerős elemekből a nővéreket és a zöld vidék életét.

A szereplőkkel kicsit bajban vagyok. Megvannak a kiemelt hősök, akiket névről is tudok. Yaz, aki az öccsét jött menteni, aztán főszereplő lett a papok terveiben és a bukásukban. Quell, aki egy más életben a párja lehetett volna. Thurin, aki a jég alatt született, és parancsol a víznek és a tűznek. Érdekes is, hogy az ő képességét mennyire kevésnek tartják pl. Yaz erejéhez képest, bár Thurin nélkül haltak volna gyorsan fagyhalált a jégen. A fémkutya és az elveszett fiú. De a csapat többi tagja kevésbé emlékezetes. Van, aki meghal ebben a részben, és komolyan nehezemre esett visszaemlékezni, hogy ki volt és mivel járult hozzá a cselekményhez.

A szereplők építése különben is, amivel kevesebb időt tölt Lawrence. Nem is hiányzik, hogy a szereplők közti kapcsolatokat boncolgassa. Thurin és Yaz között valamit nagyon lassan épít, de ez csak mellékes szálakból tűnik ki. Pl. az ájult Thurin kivetített álomképein. Ebben a történetben inkább cselekednek a szereplők, és nem az érzéseiken töprengenek.

Vannak jól megírt jelenetek, és érzékkel vannak megírva az összecsapások. Láttatja a világát, de nem veszik el a részletekben. Jól olvasható kötet.

Érdekel is, mi lesz a vége és lesz-e közös szereplő. Más kérdés, mire tudjuk meg… Erről eszembe jut: jó ötlet volt a korábbiak összefoglalása a kötet elején.