Fülszöveg: 

Elgondolkodtál már azon, mi lett volna, ha a híres nyomozó, Sherlock Holmes és Arséne Lupin, a gáláns szélhámos gyerekkori barátok lettek volna? A történetben Irene Adler kislányként ismerkedik meg velük Saint-Malóban, egy tengerparti városkában Franciaországban. Találkozásuk egybeesik egy rejtélyes gyilkosság, valamint a Pikk Dáma (Martigny asszony) ellopott gyémánt nyakéke utáni nyomozással. Az eszes és kíváncsi Irene a fiúkhoz csapódik, és a trió tagjainak hajmeresztő kalandokban van részük. A csibészes, sodró regényben természetesen győzedelmeskedik a jó, a különc kis figurák megismerik az igaz barátság erejét, és azt, hol a határ bátorság és vakmerőség között. Végül megsejtik azt is, hogy a felnőttek jelenléte és cinkossága néhol igen jótékony lehet.

Szerintem: 

Az egy dolog, hogy

milyen trükkel élt az olasz szerző. Úgy írta meg a könyvet, mintha ez Irene Adler visszaemlékezése lenne, ez a név szerepel az írónál is. Nekem erről mindig Darren Shan és az ő vámpíros könyvei jutnak eszembe, de régi írói módszer ez.
Nem ez az, ami miatt fogom a fejem.

Sokkal inkább az, hogy ez egy gyerekkönyv, ami Sherlock Holmes, Irene Adler és Arsene Lupin képzelt gyerekkorát és barátságát meséli el. De ahhoz, hogy értsük, hogy ez miért poén és milyen utalásokat tesz Adler későbbekre, nem ártanak az előismeretek. Tudni, ki volt Sherlock, miért a Nő számára Irene, és Lupin milyen átveréseket hajtott végre később. Ez meg nem olyasmi, amivel a cél korosztály szerintem rendelkezne. Akkor most kinek is szól a sorozat? Gyerekeknek, akik nem ismerik a szereplőket? Vagy felnőtteknek, akik számára ez pedig nagyon gyerekkönyv?

Maga a történet rejtélye és a nyomozás előismeret nélkül is érthető. Sőt. Úgy még élvezetesebb is, mert látjuk a gyerekek barátságát és azt, hogyan lesznek szemtanúi egy halott előkerülésének, és miképpen állnak neki az igazság megkeresésének. Mindenki kicsiben már mutatja, milyen egyedi képességei vannak és miben a legjobb. Irene az elbeszélő, és bár mindkét fiú jó barátja lesz, azért Sherlock az, aki jobban előtérben van. Ő nyomoz, ő a zseniális, míg Irene és Lupin jó kiegészítők mellette.
Kisebb kalandok, egyszerű nyomozás és sok barátság. Ha más lenne a szereplők neve, és nem akarná a klasszikusokkal eladni, akkor is teljesen jól működne és korrekt gyerekkönyv lehetne.

Ad hozzá a kosztümös környezet is. Nincs kihangsúlyozva a 19. század, annak politikája vagy akármi más, de a korszak a regény háttere. Az magyarázza, hogyan nevelik és mit várnak a gyerekektől. Ebben a korban lehetséges egy ilyen átverés és bűnügy. A szülők kis szokásai, mint a kártyázás, itt értelmezhetőek. Vagyis, a történelmi regénytől nagyon messze van, de hangulatot és atmoszférát az ad a történteknek.

A szereplők mondhatni egyszerűek, és nincs igazi gonosz sem benne. Ezért is nagyon gyerekkönyv. Nincsenek éles konfliktusok, minden gyerek szerethető a maga módján. Irene kellően élénk, Sherlock zseniális és különc, Lupin meg a jó barát, akiben több rejlik, mint ami látszik belőle. A többiek legfeljebb színes mellékszereplők, akik kis humort visznek a történetbe. Ahogy Irene folyton szökik Nelson úr elől, aki látszólag szigorú nevelő, de biztos támasz a lány mellett. Ahogy Lupin apja a platánfán meditál, és harcolni tanítja a gyerekeket.

Minimálisan a szöveg tesz kísérletet arra, hogy ne egy mai gyerek hangján szóljon. Kissé meg is vagyok azon hasonulva, hogy mennyire érződik életszerűnek, hogy ez Irene Adler hangja lenne. Gyerekhez képest túl változatos és kifinomult – ha hozzáteszem, hogy a felnőtt Irene visszaemlékezése, már jobban csúszik.

Helyesek a fejezetek elején levő rajzok is, bár nem annyira a történetet illusztrálják, hogy önálló képként is működnének. Egy-egy részlet csak, ami az adott fejezetben fontos lesz.

Azt is nagyon érezni, hogy ez egy nagy sorozat nyitánya. Végtelen a lehetőség, hogy gyerekként még milyen közös kalandjaik lehetnek a szereplőknek. Ez csak a nyitány, a megismerkedés. Egy kaland, ami után mindenki megy a maga útján tovább.