Fülszöveg: 

A ​tizenhatodik században a reformáció, a protestantizmus támadást indított a kivételezettek, a katolikus egyház ellen, de maguk is gyorsan beérkezett, jómódú hatalmi tényezővé váltak. A vidéki napszámosok és a városi szegények, akik számára a mennyországban egyenlőséget ígértek, egyre kevésbé értették, miért ne valósulhatna meg az egyenlőség már itt, az e világi életben.
A kényelemben élő protestánsok és a többiek, a nyomorgók közötti küzdelem elmérgesedett. Több teológus is a nincstelenek oldalára állt, így például Münzer Tamás is, aki eltökéltségével és fáradhatatlanságával tűnt ki, és aki ténykedésével maradandó nyomot hagyott maga után. Ő volt az, aki lángra lobbantotta Németországot. A Szegények háborúja az ő története: egy lázadásé, amely az igét akarta terjeszteni. Az 1525-26-ban lezajlott parasztháborúé.

Szerintem: 

Rövid, nem is egy hagyományos

életrajz vagy történelmi regény. Néha már szinte esszének éreztem, de mégsem tudtam kivonni magam a hatása alól. Sodort végig a köteten, és csak próbálhatom megfejteni, mi volt a titok.

Nem az életrajz vagy a kalandok. Mert nem kalandregényt írt, ahhoz csapong is. Elindulunk azzal, honnan indult Münzer Tamás hatalom és társadalomgyűlölete, de nem haladunk vele előre az életúton. Sok szakasz el is van intézve egy sorban – elment tanulni, pap lett és állásba került. Ezzel évek ki vannak pipálva. De mondhatnám a házasságát – a halála után emlegeti fel a nejét a könyv, addig szó sem volt róla, hogy prédikátor mellett férj is lett volna, esetleg gyermekekkel. Viszont, fejezeteket beékel arról, hogy jó pár évvel korábban hogyan keltek fel a parasztok és támadtak az urakra.

Nem is Münzer alakját ismerteti meg, a személyét nem mutatja be. Azt kifejti, hogy elkezdett németül prédikálni, és ez mennyire megharagította az urakat és a papságot is. Visszatérő elem, hogy dühödten és mit hirdetett, de hogy közben ki volt ő, mint személy, nem látjuk. Mégis az ő története ez, és annak a haragnak a könyve, amiből háborús lángok csaptak fel a XVI. században. De azt nem tudnám megfogalmazni, hogy ez a férfi szimpatikus volt, vagy sem. Mert ahhoz nem ismertem meg eléggé.

A társadalmi képet is egy szemszögből festi, és ez Münzer szemszöge. Mi az, amire ráérzett, amit elszenvedett, és ami visszhangra talált az egyszerű nép köréből. Ezzel csap át gyakran esszébe, mert magyarázza is, hogy ki hogyan élt, milyen igazságtalanságokat éltek meg. Talán az vitt végig a könyvön, hogy nagyon szenvedélyes a hangja. Tele van érzelemmel, feszültséggel, és átéleti, milyen harag robbant ki az emberekben.

A stílusa, ami már a náci témájú könyvében is megragadott, most is vitt végig a közel 100 oldalon. Vuillard személyhez szól, tele van szenvedéllyel a szövege és igényes. Erős képei vannak, szinte filmszerű, ahogy nem csak az eseményeket, de az eszméket és a közhangulatot festi. Talán ez az, amiért ennyire szeretni tudtam ezt a könyvet. Mert hatott, mert éreztette, hogy mit éltek át az emberek. Ahogy belecseppen egy kis irónia, az pluszban emel rajta egy kicsit. Nem humoros kötet, semmi vicces nincs a témájában, de ahogy meg tudja írni, még szinte azt is belecsempészte.
Tótfalusi Ágnes fordítása, kiemelem, mert jó volt olvasni. Sűrűn tettem is bele a könyvjelzőket, ahol egy gondolat vagy valami olyan fogalmazásmód volt, ami megragadott.

De talán van még egy rétege, amiért ennyire a könyvbe ragadtam. A 16. századról ír, de az angol események a 13-ban játszódnak. Benne van, hogy a történelem miképpen ismétli meg magát. És nem írja, egy szó sincs róla, de a lelki szemeim előtt láttam, hogy miképpen alakul hasonló világ a 21. században is. Nem is tudtam eldönteni, hogy kaszát ragadjak és meneteljünk a forradalomba, mert nem lehet így élni – vagy féljek, hogy majd az alul levőknek elege lesz és jönnek végezni az őket nyomorgatókkal.

Van benne vallástörténet, van benne nagyon sok katolikus – protestáns téma, de szerintem messze többről szól, mint vallásról. Arról, hogy ha egy embert a végtelenségig elnyomnak, egy ponton robban minden. Csak egy hang kell, ami begyújtja a kanócot.

Idézet: 

Már régóta valami zavaros, kellemetlen érzés kínozza őket, egy rakás dolog nem volt világos előttük. Nemigen értették, hogy Istennek, a koldusok istenének, akit két tolvaj között feszítettek a keresztre, miért van szüksége ilyen nagy ragyogásra, földi helytartóinak miért van szükségük ekkora pompára – ettől bizony néha összezavarodtak.

Miért van az, hogy a szegények istene különös módon a gazdagok oldalán áll, a gazdagokkal tart, mindig, de mindig? Miért éppen azoknak a szájával üzeni, hogy adjuk oda mindenünket, akik mindent megszereztek maguknak?

A legmélyebb igazságoknak mindenkihez kell szólniuk.

Történeteket akarunk: azt szokás mondani, hogy megvilágítják a dolgokat. És minél igazabb egy történet, annál jobban szeretjük.

Azt szokás mondani, hogy az igazságnak több arca van, és köztük olyan is, amelyik még borzalmasabb, mint a hazugság, de mindig rejtve marad.

Milyen kicsi is egy ember, törékeny és erőszakos, ingatag és komoly, tele van erővel, és tele van szorongással. A tekintete. Az arca. A bőre.

Azzal még nem sértjük meg Istent, ha szépen megkérjük, hogy beszéljen a mi nyelvünkön.

Az egész világ rászolgált egy hatalmas csapásra.