Mese és paródia – nem érzem

nyerőnek a párosítást. De ez személyes probléma, nagyon kevés paródia van, ami nekem tetszik. Fog mindent, ami egy zsánerben jellegzetes, felnagyítja és engem nem nevettet, bosszant. Ezt jelen történet esetében is megéltem.

Az egy dolog, hogy van egy tündér, Ébentündér, aki jót akar és ezzel mindig bajt kavar. A kis nemesek keresztelőiről is kitiltják, annyira nem kérnek mágikus ajándékaiból többé. Az egy másik, hogy mindkét szereplő királyság egyforma gondokkal küzd: a törvényes uralkodót kitúrták, és a helyükre állók kicsinyesek, nevetségesek, nem jó vezetők. Az meg egy harmadik, hogy az ál- és a valódi örökösök is egymásra találnak a történet során.
De – van pár elem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Az egyik a címben megjelenő két varázstárgy: azoknak nem sok köze van semmihez. Nem is értettem, miért azokat kellett a címbe tenni. A gyűrűnek lesz hatása az elején Nárcisz hercegre, de aztán semmi. Az előző generáció életében volt fontos szerepük, itt miért ez a cím?
A másik, ami talán még jobban fájt, az Nárcisz és Rózsahajnalka történetének egyik utolsó fejezete. Már mindketten uralkodók, készülnének egybekelni szerelemből, amikor egy részegen tett kijelentés miatt Nárcisznak mást kellene elvennie. Rózsahajnalka meg monológot kap arról, hogy haláláig Nárciszt fogja szeretni, és természetesen a királyságát is rá fogja hagyni. Egy nagyon nyálas és olvashatatlanul szirupos regényben is elférne, borzalmas.

Meséhez képest is nagyon túlírtak a szereplők – ebben látom a paródiát is. Ahogy a nevekben is visszaköszön – az egyik, az igazi herceg Nárcisz. A másik királyság nem igazi örököse meg Hagyma. Már a névből látszik, ki kicsoda. Ez a jellemükben, küllemükben is ugyanígy megvan. Nárcisz délceg álomlovag, míg Hagyma egy butácska, narcisztikus, dagi pöffeszkedő. Ha a hercegnőket nézem: a bitorolt trón hercegnője Angyalka, aki minden, csak nem angyali. Viszont, ő magáról azt képzeli, hogy született csoda. Ok, azon az egy jeleneten tudtam mosolyogni is, amikor Nárcisz felett megtörik a gyűrű varázsa, és igazán meglátja a lányt, akiért addig rajongott. 'Hiszen te púpos vagy! Meg bandzsa.' Különben nagyobb baj, hogy semmirekellő és önimádó is, de az már egy más történet. A született hercegnő, Rózsahajnalka viszont tökéletes: művelt, szépséges, kedves.

A konfliktus a meséké: a jogos királynak és királynőnek trónra jutni, hogy aztán a szerelmükkel és házasságukkal az országok is egyesüljenek.
Közben vannak kisebb-nagyobb kalandok és félreértések, de ahogy egy mesében kell, majd rendeződnek a szálak.

A világépítése szintén elnagyolt. A királyságokról nem tudunk meg semmit, azon túl, hogy kinek kellene és ki ül a trónon. Az pluszban irritáló volt számomra, hogy Nárcisz országa kitalált, aminek meg sem próbálom leírni a nevét. Rózsahajnalka viszont Tatárország törvényes örököse. Ha Tatárország nincs is, azért a tatárok léteztek. Miért kell egy kitalált meg egy valódi elemet használó királyságot egymás mellé tenni? Pláne, hogy ezek a tatárok nem is emlékeztetnek azokra a nomád népekre, akiktől egy ponton Európa rettegett. Ha nem lennének tatárok a nevükben, nem különböztetné meg őket semmi a mellettük levő királyság lakóitól.

A stílusáról a barokk pompa jutott eszembe. Fel van díszítve, és gyakran nem élőbeszédet idéz, ahogy a szereplők beszélnek. Olvastam már a szerzőtől, és azért érezni a nyelvezetben is, hogy úgymond egy nem egy komoly regénye.

Van benne egy kis Hamupipőke, egy kis Maugli – bár a kis hercegnőt az oroszlánok, és nem a farkasok nevelik fel –, és az is nagyon sok történetben felbukkan, hogy a nagybácsi elbitorolja a trónt az unokaöccsétől. Korrekten össze van rakva, azt is érezni, miért paródia. De ettől függetlenül nekem nem tetszett. Nem rossz abban, ami, csak ettől meg nem szerettem.