Fülszöveg: 

Vajon létezik bocsánat a halál előtt?

A Rotterdam House egy tizenévesek számára létrehozott hospice-ház, ahol minden éjjel gyűlést tart az Éjféli Klub. Öt fiatal lány és fiú éjfélkor találkozik, és izgalmas, rémítő történeteket mesél egymásnak. Mígnem egy este megegyeznek, hogy aki legelőször meghal, mindent megtesz majd, hogy kapcsolatba lépjen a többiekkel… a síron túlról.

De mi van, ha egyikük már így is sejti, mi vár rájuk a halál után? Mi van, ha őt az álmaiban olyan történetek kísértik, amik többnek tűnnek képzelgésnél vagy álomképnél: előző életek történetei?

Lehetséges, hogy valakivel összefonódik a sorsunk? Át lehet vállalni mások bűnét, és közösen szenvedni érte egy következő életben?

Szerintem: 

Teljesen más volt, mint

amit vártam. Vagy egy Red Band Society-féle tini drámát, vagy egy másvilági életet kutató, horror elemes YA regényre számítottam. Ehhez képest ebben beteg kamaszok esténként egymásnak mesélnek és ennyi. Hát… már félek nekiállni a Netflix sorozatnak is.

Az alapsíkon nem sok minden történik. Ilonka még küzdene az életéért, nem fogadja el, hogy hospice-ban van. Ő még reménykedik a gyógyulásban. A kis társasága meg egyre fogyatkozik, ahogy a betegségük föléjük kerekedik. Vannak megbánások, beteljesületlen álmok és szerelmek. Szomorú az egész, és rossz belegondolni, hogy ők mind 18 évesek és ennyi volt az életük.
Így a szerelmi szál is csak szomorú, mert semmi jövője nem lehet. Itt csak a halál vár mindenkire, hiába lenne még miért és kiért élniük. Azt Pike nagyon meg is tudta ragadni, hogy vesz el a betegség egyre többet tőlük. Hogy pl. a tehetséges művésznek már ereje sincs ecsetet fogni, hogy legfeljebb annyiban dönthetnek még, mennyi gyógyszert szednek be. Le is tört a történet, annak ellenére, hogy valóban eseményszegény a történetük.

A regény nagyobb része azonban az 5 fiatal esti mesélése, és mint egy novellafüzér, összeállnak a történeteik. Kicsit a Dekameront is idézi, ahogy a történetekkel ütik el az időt, amíg a betegség erősebb lesz náluk.
Minden mesélőnek megvan a maga stílusa és zsánere. Ez részben a jellemüket tükrözi, részben kifejezi, milyen kamaszok voltak korábban, még a rák és az egyéb halálos kór – az egyikük pl. AIDS-ben haldoklik – előtt.

A kiemelt szereplő Ilonka, akinek filozófiai, pozitív üzenetekkel teli, vallásos meséi vannak. Ő úgy adja elő, hogy ezek az előző életeinek a meséi. Ezeket elvontnak találtam, és ha értem is, hogy egy haldoklót miért izgat a másvilág és az előző életek lehetősége, akkor is inkább morogtam csak rajtuk. Egyrészt, nem szerettem, hogy mind kimondatlan szerelmi vallomás Kevinnek. Másrészt, túl elvont ez egy 17-18 éves kamasznak. Nem véletlen, hogy az ötös fogatból a másik két lány nem is igen tudott mit kezdeni velük.
Maga Ilonka, akivel különben könnyű azonosulni. Ahogy küzdene, és nem akar még meghalni. Ahogy szerelmes lesz, bár tudja, hogy legfeljebb a másik haldoklásában lehet már csak mellette. Van benne bátorság és erő, bár itt egyikkel sem megy már semmire.

Spence spontán, helyenként véres történeteket mond. Visszatükröződni látom bennük a saját bűntudatát és a vágyat, hogy megbocsássanak neki. Ő az AIDS-beteg, és meggyőződése, hogy ő betegítette meg, és így megölte a szerelmét is. Nem véletlen, hogy párok ölik és csapják be egymást a történeteiben.

Anya a horror történetek specialistája, ő szokta ijesztegetni a többieket. Az ő története a ketté vált lányról, ami leginkább hozta a hangulatot, amit vártam. Ebben is van tanulság, szórakoztató is, véres is.

Végül, Kevin angyalos története, amiről beugrott az a Nic Cage – Meg Ryan film, aminek most nem jut eszembe a címe. Az alaphelyzet szinte pontosan ugyanaz, bár utána a szálakon csavar. Kicsit minden barátját belefoglalja, és olyasmiket hoz ki belőle, hogy a veszteségek ellenére igyekezni kell teljes és pozitív, építő életet élni. Benne van a megbocsátás, a szerelem, a halál kérdésköre.

Az tetszett, hogy a fiatalok történetei nem csak zsánerben, az elbeszélői hangban is eltérnek. (Ez tetszett a fordításban, az eredetiben nem tudom, mennyire más a hang. Itt az, és ez jó.) Jól olvasható, könnyed, és a történet tragikuma ellenére nem a haláltól félnek, vagy ijesztő és szomorú az egész, hanem az élet ünneplése.

Ugyanakkor valami egészen mást vártam, és ahhoz képest ez olyan semmilyen. A sötétség, a félelmetes elem, az nekem nagyon hiányzott belőle.

Idézet: 

Az igazán okosok mindig mással végeztetik el a piszkos munkát – vágta rá Spence. – Csak nézd meg a nyavalyásokat Washingtonban.