Fülszöveg: 

Tonyc Bradford kedvenc színe a sárga. Nem mellesleg körözött személy, Adottsághasználó és mindent ellop, ami a keze ügyébe kerül.

Alaskának és Igornak le kell merülnie a kínai negyed szívébe, hogy segédkezzenek Noam Jennek, a Triád helyi alvezetőjének visszaszerezni ellopott mobilját, ami megannyi olyan adatot tartalmaz, ami nem kerülhet rossz kezekbe.
A bökkenő csupán annyi, hogy nem ők az egyetlenek, akik a készülékre pályáznak. Igor versenyfutásba kezd az idővel, a jakuzával és az Impériummal egy gyönyörű, de kiállhatatlan nővel az oldalán, hogy felhajtson egy tolvajt, akit még nem ért utol soha senki. Ezalatt Alaskànak rendbe kell hoznia egy tönkrement gépet, a város egyik legügyesebb hackerével egy szobába zárva, aki mellesleg egy cseppet sem tűnik normálisnak és minden kétséget kizáróan akar tőle valamit.

Tizenkét órájuk van. Ember nem maradhat hátra. Az idő nem telhet le. Tonyc nem szökhet meg.

Szerintem: 

Egyre inkább kezdem úgy gondolni, hogy

ebben a sorozatban nem szabad semmi komolyat vagy mélyebbet keresni. Van egy egyedi világa, bele illő fazonok és egy-egy részt kitöltő őrült kaland a bűnözés határvonalán. Szórakoztat, csak… nekem még valami hiányzik.

Ami miatt olvasom, és szinte szeretem, azok a szereplői. Legyenek visszatérő alakok, vagy új karakterek, egyéniségek és nagyon extrémek. Most kapunk egy tolvajt, aki bármit ellop, ami megtetszik neki. Még csak kamasz, de már nincs előtte akadály. Tonyc különben szerintem visszatérő szereplő lesz, van olyan utalás a végén, ami ezt sejteti. De itt van Igor és Alaska is, meg egyetlen jelenetre Adorian is bekukkant – ő jöhetne többet is, én komolyan sajnálom, hogy Alaska ennyire pórázon tartja.
Most volt agyam a sok extrém szereplőhöz, akikből ebben a történetben sok van. Tőlük színes a történet. Még az is dob rajtuk, hogy mennyire más erkölcsi rend szerint mozognak. Megvannak a maguk szabályai, azokat betartják, de különben sokféle határmezsgyén mozognak.

Ami viszont most is kevés volt nekem, az a cselekmény. Megjön az ügy, van egy kis mászkálás és már vége is. Hiába van benne hajsza, akkor is csak olyan, mintha egy átlag este lenne a Bagolyvárosban, amiből 12 egy tucat. Lineáris, semmi meglepetés, és hiányzik valami, ha nem is epikus, de valami olyasmi.
Most kicsit reménykedek, hátha jön egy nagyobb átívelés, és valamit kezdenek véhre a rendszerrel, ha már Alaska a most megjelenő útra lép. Nem olyan a sztori, hogy el tudnám hinni, hogy Igor majd forradalomra vezeti a népet, de valami már történhetne.
Talán ez a másik, ami hiányzik: az Adottsághasználók erősek, egyre többen vannak és totálisan el vannak nyomva. Nehezen emésztem meg, hogy mindenki a rejtőzködést választja. Ok, Alaska bevallottan a világ lustája, és neki az anyjával kellene szembenéznie, de senki más, a menő és cselekvő arcok se állnak ki és kezdenek valami világváltóba.

De, vissza a kötet erősségeihez. Stílus. Egyedi, humoros és önti ránk az egysorosokat. Nem mindig van rá hangulatom, ehhez kell egyfajta pihentség, de most megvoltam vele.

A másik, pedig a képességekben a kreativitás. Itt nem olyan elcsépelt dolgok vannak, mint a telekinézis vagy a tűzgyújtás. Pl, az új szereplőnk, Tonyc annál gyorsabb lesz, minél nagyobb szégyent érez. Eld ötletes, egyedi és felismerhető a stílusa is.

Marad az a végszó, hogy én várom a rendszerváltó nagy tetteket, egy összetettebb cselekményt, de addig is egynek elment ez az epizód is.

Idézet: 

Az alvás volt a kedvenc hobbim: olyan békés, akár a halál, csak reggelivel a végén.