Fülszöveg: 

A hetvenéves Tova Sullivan mindig is azt vallotta, hogy az a legjobb terápia, ha az ember elfoglalja magát. Így hát amikor a férje meghal, ő takarítói állást vállal a Sowell Bay-i Akváriumban. Úgy érzi, az akvárium néma lakóinak a társaságában megnyugszik a lelke.
Az egyik esti műszak alkalmával Tova megmenti a tartályából rendszeresen kiszökő, mérhetetlenül kíváncsi csendes-óceáni óriáspolipot, Marcellust. A polip és az asszony barátságot köt, és Marcellus, aki a fogságban töltött évek során remek megfigyelőképességre tett szert, elhatározza, hogy fényt derít Tova múltjának legnagyobb rejtélyére: a fia eltűnésére. Vajon sikerül felszínre hoznia az igazságot, mielőtt túl késő lenne?

Szerintem: 

Ez egy lélekemelő könyv. Ami nem jelenti azt, hogy

helyenként nem fájt, mert de. Ám pont ettől értékes is, mert úgy érzem szépnek és olyan történetnek, ami ad, hogy mellette kicsit a szívem is összetörte.

A történetet három szemszögből követhetjük nyomon. Van egy elveszett fiatalember, Cameron, aki többre lenne képes, de minden lehetőséget elmulaszt. Ő az apját keresi, és talál családot, önmagát, ha nem is úgy, ahogy elsőre gondolta. Szimpatikus, szerethető, és nagyon tudtam szorítani érte. Nekem mindig birizgálják az agyam az olyan karakterek, akik sokkal többre lennének képesek. Cameron tulajdonképpen egy lehetőség, és ha valaki hinne benne, élhetne vele.
A második Tova, egy özvegy, aki már túl sokat vesztett. Nemrég a férjét, hosszú évekkel korábban az egyetlen gyermekét. Most takarítónőként dolgozik a helyi akváriumban, és az ottani állatokkal törődik, szereti őket. A kedvence a polip, Marcellus. Ő azért emlékezetes szereplő, mert körbelengi a fájdalom, mégis, erős asszony és tele van szeretettel. Tevékeny, jószívű, dolgos és persze szomorú. Ahogy Cameron, ő is többet érdemelne.
Végül, a kedvencem. Marcellus. Meg van személyesítve, és egy nagyon okos polipról beszélünk. Nem csak azt tanulta meg, hogyan szökjön ki a tartályból és szerezzen magának eleséget pluszban, de azoknak is segít, akik közel állnak hozzá. Ez elsősorban Továt jelenti – mert Marccellus meglát valamit, amit az emberek nem, és addig mesterkedik, míg ki nem derül az igazság. Bátor, önzetlen, jó fej állat. Valamint, őt is belengi a tragédia. A polipok 4 évet élnek átlagosan, és neki a történet során lejár az ideje. Mégis, Van Pelt neki is tudott egy olyan véget írni, amivel ki vagyok békülve. A sorsát nem kerülheti el, de lesz még szabad, meg tudja becsülni azt a kis időt is, és úgy mehet el, ahogy szeretett volna. Az a sor meg arról, hogy majd Eric (Tova elhunyt fia) mellett nyugszik… az szívtörő.

Tele van olyan értékekkel a kötet, mint a barátság, a család és a kitartás. Még amikor magányosak és szenvednek is a szereplők, ezek erőt adnak nekik. Ezek juttatják őket célba, és nyerik el a jutalmuk. Szerettem, hogy megvan a kötetben az egyensúly. Keserédes. Tragédiák vannak, nem oldódik meg minden varázsütésre. A múltat sem lehet átírni. De a jövő még az övék, építhetik és lehetnek még boldogok, elégedettek.

Alapvetően karakterközpontú kötet, és a fenti hármas köré van elrendezve. Mindenki fejébe belenézhetünk, és szerettem azt is, hogy más hangulatúak a fejezeteik. Számomra Marcellus részei voltak a leginkább emlékezetesek – azokban van humor, játékosság is.

A cselekmény egy része olvasóként nagyon kiszámítható – már az, hogy Cameron az apját keresi, akiről semmit nem tud és az, hogy Tova fia annyira fiatalon, rejtélyesen meghal és a nő mindent megadna, hogy visszakapja előre vetíti, hogy az ő történetük sorsszerűen találkozik. A halott fiút nem lehet visszakapni, de egy unokát, akiről addig nem tudott… Ezt vártam, ez lett megírva, és ennek ellenére tetszett így. A helyére kerül minden, kerek így a történet, ha meglepő nem is. Nem is akart szerintem az lenni.

Szedjük tehát össze: vannak nagyon szerethető szereplői, pozitív értékei, és szívbemarkoló keserédessége. Szerettem is ezt a regényt.