Fülszöveg: 
A Cévennek hegyeinek védelmező karéjában születik egy gyerek. Egy fekete szemű, hosszú szempillájú, kerek arcú kisfiú, aki nem lát, és aki egy idegrendszeri rendellenesség miatt voltaképp örökre csecsemő marad. Egy „szabálytalan” gyerek, aki láthatatlan határt húz a családja és a többi ember közé. Ez az ő története. Az övé és a testvéreié. A legidősebbé, aki szinte eggyé válik vele, óvón ragaszkodik hozzá, átadja magát neki, és elveszik benne. A középsőé, akiben izzik a harag, és aki teljesen elutasítja a gyereket, ám amikor szükség van rá, mindent megtesz, hogy megmentse az összeomlás szélén lévő családját. És a legfiatalabbé, aki a család szellemeinek árnyékában él, mégis az újjászületést és a megbékélést hordozza.
Szerintem:
Ez az a regény, amihez fejben még
nem érzem elég érettnek magam. Elvben sok mindent tudok értékelni benne, de kényelmetlen volt olvasni, és nem szerettem, ami az eszembe járt közben.
A történet különben érzékeny és kényes, szinte tabu. Adott egy család, ahol harmadik gyermekként egy súlyosan fogyatékos kisfiú születik. Vak, értelmi fogyatékos, üres – mindig egy csecsemő szintjén marad, és az orvosok legfeljebb 3 évet jósolnak neki. Mit tud ezzel kezdeni a két nagyobb testvér? Majd, évekkel később egy negyedikként vállalt gyermek? Ennek a története a kötet.
A gyerekek mind másként viselkednek. A báty védelmező lesz, feltétlen szeretettel az öccse iránt. A nővére gyűlölni fogja. Az öccse pedig mindig érzi a hiányát, ahogy saját maga egyfajta pótlék, jóvátétel kell legyen. Akármelyik gyerek szemszögét is olvassuk, az írónő szépen megírta. Mindegyik érzékeny lélekrajz, átélhető és –érezhető. Csak éppen ez nem olyasmi, amit kedvem lenne akár regényen keresztül is átélni. Én egész egyszerűen sajnáltam mindenkit. A szülőket, a gyerekeket és a szerencsétlen babát is. El nem tudom képzelni azt a kis életet, ami neki jutott. Vakon, értelem nélkül, csak heverve éveken át. Mindenkire több teher kerül: anyagilag, felelősségben, érzelmileg.
És amit a legkegyetlenebbnek érzek, hogy hiába kapott az a kicsi annyi szeretet; hiába volt olyan a családja, amiről csak a legjobbakat lehet elmondani, a kisfiú előre tudott halála is el nem múló sebeket okoz. És nem értem, miért kell ennyire tönkremenniük bele. Ők mindent megtettek. Nem lehet azt mondani, hogy a kicsinek annyira jó lett volna az élete, hogy további évek adtak volna neki plusz értékeket. Szerették, meggyászolták, ez teljesen rendben van. De miért kell pl. a bátyjának egy örök remetének lennie, aki harmincasként is azon retteg, hogy kit veszít el legközelebb? Aki nem mer még szerelmesnek sem lenni, mert már most a szeretett nő elvesztésétől retteg? De a kisöccs helyzetében is érzem az igazságtalanságot – ahogy egy soha nem ismert testvér árnyéka örökké rávetül. És ezek zavarnak annyira, hogy nem tudok, mit kezdeni a történettel. Érzelmileg kellene megérteni, de nekem egyszerűen nem megy. Nem értem őket, csak sajnálom. És nem tetszik, hogy a nővér dühét tudom magaménak érezni leginkább.
A másik, ami miatt fogtam a fejem, ahogy a bátyja azt mondja, és ő hiszi is, hogy sok mindent tanulhat a fogyatékos testvértől. Mégis, mit? Szerintem ahhoz valami értelem is kellene. Az a kicsi megrekedt a start vonalnál. Annyira szerettem volna megfejteni, mit kellene tőle tanulni. Egyetlen ötletem van. Hogy mennyire kevés elég lehet a boldogsághoz. Szerették, vele voltak, és az a kicsi ettől boldog volt, hiába volt annyira kevés mindene. De ebben meg azért nem találom a békémet, mert ez a boldogság is ösztönös. Annyira baba maradt mindig, hogy ő azt sem fogta fel, mennyire kevés, ami neki jutott az életből.
Pedig annyira érzékeny és figyelmes ez a regény. Olyan finom rezdülésekkel van megírva az is, hogy pl. a környékbeliek hogyan reagálnak a beteg gyerekre, és ez milyen érzelmeket vált ki a testvérekből. Mennyire bűnös, hogy akik helytállnak, szeretnek és valami elviselhetetlen terhet visznek önként és nem is teherként megélve, ettől szégyenkezniük kell.
Nagyon érzelmi az egész, és itt egyszerűen nincs logika, meg helyes döntések. Talán ezért is idegen tőlem ennyire. És így van megírva is – finoman, kifejezően, a gyerekek belső világait megragadva.
Ha valamit meghiányolok, az a gyerekek egyáltalán nem gyermeki belső hangja. Ha azt alá is írom, hogy egy fogyatékos testvér értelmileg és érzelmileg koraéretté tesz, akkor is túl felnőttes a hangjuk, a kifejezéseik a korukhoz képest. Plusz, egyezik a stílus is. Ha csak beleolvasok random, és nem figyelek a konkrét cselekményre, nem tudnám megmondani, hogy a hármasból kitől olvasok éppen. Az érzelmeik, a saját történetük más, de ugyanazon a stílusban, nyelvezetben van megírva. Ez akkor is zavar, ha nem igazán a gyerekek a narrátorok. Hanem a kövek – ez is olyasmi, ami különleges és van benne lírai szépség, de valahogy mégis fura.
Vagyis, ez a könyv megy arra a listámra, amit majd később, más életszakaszban újra kell olvasni. Most még nem az, amit a magaménak éreznék, ha különben szépen megírt, értékes darabnak is tartom.
Idézet:
Mindezek fényében érthető, ha úgy érezte, hogy a hegyek között legalább nem kell tartania az ítélkező tekintetektől, a természet, az állatok befogadóbbak az embereknél.
