Fülszöveg: 

Cixin Liu a Hangyák és dinoszauruszok című kisregényében ezúttal a késő krétakor fantasztikus világába kalauzolja el az olvasót, ahol intelligens rovarok és értelmes ősbehemótok civilizációi küzdenek egymással – a fennmaradásért és a bolygó megmentéséért. Talán más – 66 millió évvel később megjelenő –, önmagát szintén értelmesnek tartó faj számára is tanulságos módon…

Szerintem: 

Az első gondolatom az volt, hogy valami

nagyon nem stimmel. Amikor arról olvastam, hogy a dinoszauruszok fákat használtak gyertyának, őrizték a tüzet, és festettek a barlangfalra, csak kerekedett a szemem. Micsoda? Annyira tudományos a felvezetés előtte, hogy ez lesokkolt. Hogy maradt ez eddig ki nekem?

Aztán kezdett kibomlani a történet, és leesett, mit is olvasok éppen. Egy más lehetőséget. Amíg a dinók voltak uralmon, az egy akkora földtörténeti korszak, hogy simán belefér az embernek jutott idő. Itt pedig elképzelhetjük, milyen civilizációt építettek maguknak és mi volt igazából az a meteor, ami mindent elpusztított. Ekkor már más címek jutottak eszembe. Az idő gyermekei – ahogy ott a pókok evolúciós fejlődését megírta Tchaikovsky, itt Liu írta meg a hangyák és dinoszauruszok történetét. Korszakokat ível át, van benne háború és törzsfejlődés, technikai fejlesztések. Részletes, alapos, elképzelhető és szinte tudományos. Mert igazából nem tudom elképzelni a dinoszauruszok hatalmas városait és égig érő épületeiket.

Mint egy mesélős, történelmi krónika. Vannak kiemelt epizódok, amelyek regényesen vannak megírva a krónikán belül. Itt egy-egy fontos személyt ki is emel, de nincs hagyományos értelemben főszereplő. Két faj fejlődése, akik egymásra vannak utalva. Közben meg odacsap az emberi történelemnek és a mai gondolkodásnak is: a hangya és dinoszaurusz háború, ami azért robbant ki, mert nem tudtak megegyezni, hogy milyen alakja van istennek. Mennyire röhejesnek hangzik így, aztán gondoljunk bele, hogy emberek irtották ki egymást, sokkal kisebb eltérések miatt a keresztény valláson belül. De lehetne modern példákat is hozni. Kellő távlatból mennyire nevetséges okok…

A másik, ahogy elérünk a ma ismerős problémákhoz – a klímakatasztrófához, a gazdaság és önzés nevében végzett pusztításhoz, a nemzetek közti háborús feszültségekhez, már az Állatfarm lebegett a szemem előtt. Ahogy ott egy tanya állataival Orwell bemutatta a kommunista rendszer szörnyűségeit, most Liu festi meg nekünk saját korunk állatkertjét. Borzalmas egy kép, és megcsapja az embert, ahogy rá lehet ismerni mindenre.

Súlyos mondanivalója van, és nem könnyű megemészteni. De a hangyákkal és dinókkal annyira játékos, szinte mesés is, hogy nem üt agyon. Sőt, nekem komolyan késztetésem lenne középiskolába is bevinni.

Nagyon olvastatta magát. A történet miatt. De a stílusa is megfogott: azon a határmezsgyén van, ahol a regényesség és a tudományos alaposság találkozik. Minden részletében ki van találva ez a hangya – dinoszaurusz kultúra és társadalom. Ahogy megvan a hitelessége, miközben a saját agyam is küzdött azzal, hogy elképzeljem az autózó, léghajózó T-rexeket. Vagy a hangya – dinoszaurusz háborút.

Az egyetlen, amin még töröm a fejem, a remény meg vagy nemléte. Bár, talán annál lyukadok ki, hogy nem az ember a lényeg a mi történetünkben sem. Az élet és az evolúció győz, és csak egy zsákutca lesz, ha mi sikeresen kiírtjuk magunk, hogy a dinók.

Idézet: 

Az idő végtelen. Előbb-utóbb minden megtörténik, én mondom. Előbb-utóbb minden megtörténik.

A világban jelenleg béke honol, de az, hogy nukleáris elrettentéssel próbáljuk megőrizni a békét, olyan, mintha kötéltáncot járnánk a pokol tüzei felett.

A természet nem fogja engedni, hogy maguk, falánk állatok korlátlanul szaporodjanak. Tényleg katasztrófa kell ahhoz, hogy észre térjenek?!