Fülszöveg: 

Egy ​nap Jenny Lind, a gyönyörű, szőke, tizenhat éves lány gyalog indul útnak az iskolából, mert valaki kiszúrta a biciklije kerekét, ám soha nem érkezik haza. Öt évvel később holtan találják egy stockholmi játszótér kellős közepén. Valaki szabályosan kivégezte.
Joona Linna felügyelő veszi kezébe a haláleset felderítését, mert felismeri Jennyben azt az elrabolt lányt, aki után már korábban nyomoztak. A játszótér körüli térfigyelő kamerák felvételei alapján sikerül is találnia egy szemtanút: Martin a kutyáját sétáltatta arra a gyilkosság éjszakáján, és minden valószínűség szerint végignézte a szörnyű jelenetet. A férfinak azonban pszichés problémái vannak, és a látottakból semmire sem emlékszik. A felügyelő Erik Maria Bark hipnotizőrhöz fordul, aki már többször segített a rendőrségnek hasonló esetekben.
Közben Joona rájön, hogy a gyilkosság kísértetiesen hasonlít egy tinédzserlány évekkel korábbi, öngyilkosságnak nyilvánított esetéhez. Rövidesen világossá válik, hogy egy sorozatgyilkossal van dolga, aki feltehetően ebben a pillanatban is több lányt tart fogva, és bármikor úgy dönthet, hogy megszabadul tőlük…

Szerintem: 

Sorozat sokadik része, de

ez most nem az átívelő történetek közé tartozik. Ennek tudtam is örülni, mert valahol fárasztónak éreztem, ahogy Linna ősellensége folyton visszatért. De, ez önálló ügy és nincs átívelés. A nyomozók magánélete, aminek az előzményei korábbról ismertek, de a cselekmény szempontjából nem lényeges az előítélet.

Milyen az ügy? Az rengeteget ad neki, hogy sok nézőpontból van elbeszélve. Nagyon sok szereplő megkapja a szót, bár megvannak azok, akik nézőpontja legtöbbször előkerül. Ilyen Joona Linna vagy éppen Pamela, akinek pár éve vízbe fulladt a lánya és a férje a mostani eset egyetlen szemtanúja. Egy nagy mozaikot alkot így Kepler, hiszen mindenki mást tud, és csak a végére állnak össze a részletek. Akár az olvasóban is – volt, amit előre sejtettem. Pl. Pamela lányát, Alice-t már a kórházi jelenetnél éreztem, hogy igazából elrabolták és nem vízbe fulladt. Mások viszont meglepő csavarként ültek, mint a gyilkos személye.

Krimiként azonban furcsa, ezt most inkább éreztem thrillernek. Lehet azért is, mert Linna kevesebbszer kapja meg a szót, és nem a nyomozást éreztem a legfontosabbnak a történetben. Pamela kínjai, felépülési kísérletei, amit Martinnal végigcsinál – ott is lényeges a bűnügy, de másként élik meg, mint a nyomozó, aki a tettest keresi. Innen jönnek a kis részletek, amire érdemes odafigyelni. Az egész könyv ismeretében értem, miért vannak ők ennyire kiemelve, és ez alapozza a csavart, ami a végére került. Csak éppen ezzel maga a nyomozás lett kevesebb, és lett némi hiányérzetem.

A cselekménynél fontosabb a lélektan, és pszichológiai oldalról nagyon össze is van rakva a könyv. Mindenkinek megvan a maga útja, még a nyomozó is kapott egy kis batyut a hátára. Hiszen a lánya miatt gondolkodnia kell azon, hogy mennyit áldoz fel a munka miatt a lelkéből, és ez milyen hatással van a családjára. De Pamela birkózik a gyásszal, bűntudattal, próbál továbblépni. Martin pszichésen beteg. Ott vannak az elrabolt/megölt lányok, akik túlélni próbálnak – van, aki lázadással, más beletörődéssel. Ott van az elrablójuk és az ő bűntársa, aki szintén elmekórtani eset. Ezek a fontosak a regényben, és ez jól meg is van írva benne.

Mivel a lélektani része a fontos, a cselekmény lassabb és mesélősebb. Nekem jobban is tetszett volna a gyorsabb tempó, viszont cserébe bele lehetett mélyedni. Átérezni a szereplők helyzetét.

A stílusa a szokott: jól olvasható, értelmes. Szórakoztató regény, így mélyebb tartam nincs benne, de nem is szükséges.

Zsánerében korrekt, a sorozatba jól illő rész volt.