Fülszöveg: 

Dévábád ​elbukott.
A város varázserejébe kerülő kegyetlen ostrom után Banu Manézse, a Náhidok vezére és újjáélesztett parancsnoka, Dára kénytelenek helyrehozni a bomladozó szövetségüket, valamint kibékíteni egy szétszakadt, hadakozó népet. Ám a vérontás és szeretett Nahrijának elvesztése előhozza Dára múltjának legsötétebb démonjait. Az eltiprásukhoz szembe kell néznie a szörnyű tényekkel, és rábíznia magát azokra, akiket egykor az ellenségének tartott.
Nahri és Ali szintén nehéz döntésekkel szembesülnek Kairó biztonságában, miután az utolsó pillanatban elmenekültek a vérszomjas családjuktól és Dévábád gyilkos intrikáitól. Noha Nahri békére lel az emberi otthona régi szokásai és megszokott kényelme révén, mégis kísérti, hogy a hátrahagyott szerettei és az őt megváltóként tisztelő népe ki van téve egy új zsarnok elnyomásának. Alit ugyancsak nem hagyja nyugodni a múlt, így eltökéli, hogy visszatér megmenteni a városát és a megmaradt családját. Miközben az anyja királyságában szövetségeseket keres, felfedezi, hogy sokkal mélyebben gyökerezik a máridokhoz fűződő kapcsolata, ami nemcsak a Nahrival való viszonyát, de a hitét is alapjaiban ingatja meg.
A béke terjedésével sorra tűnnek fel a rejtélyes ősi szereplők, Nahri, Ali és Dára pedig rájönnek, hogy a világuk helyreállításához talán muszáj összecsapniuk a néhai szeretteikkel… és kiállniuk azok mellett, akiket egykor eltiportak.

Szerintem: 

Először is, a kötet ijesztő

méretekkel rendelkezik. Eleve egy hosszú trilógia zárlata, és maga is féltéglányi. Önvédelmi eszköznek, súlyzónak is használható. Azért olvasni jobb, de pont ez a méret, ami miatt bajom van.

Mert nagyon hosszú a felvezetés. Talán a könyv első 2/3-a alig vezet valahova. Olvastam, közben volt egy-egy érdekesebb jelenet, de különben csak előkészítés az egész a nagy összecsapáshoz a kötet végén. A nagy titkok is a végén derülnek ki, csak el kell addig jutni. Hiába értem, hogy 2 olyan előzménykötet után nem lehetett 2-300 oldalban zárni, de ez nekem sok volt. Annyira vártam, hogy pörögjön fel a cselekmény, és sokáig kellett várnom.

De, Chakraborty még mindig tudja bővíteni a regénye világát. Eleve izgalmas a dzsinnek sokszínű társadalma, és most részeletesebben megismerkedünk olyan lényekkel, mint a perik vagy a máridok. Magukban, de a nagy rendszer részeként is el vannak helyezve. Történelmük van, ami hatással van a jelen cselekményére. Még jobban árnyalja, hogyan él egymás mellett az emberek és a dzsinnek világa. Ez mind remek benne, és a kötet első felében ezek a részek kötöttek le. Az uralkodó családok közti helyezkedés, a lények közötti viszonyok – ha ez is a végére domborodott ki igazán.

A kalandok – valami mindig van csöpögtetve, olyankor is, amit untam, mert azt vártam, mikor érnek már célba a szereplők. Mert Ali és Nahri az útjukon találkoznak kalózokkal, tárgyalnak és menekülnek, csak annyira időhúzónak tűnt addig, amíg képesek lesznek szembenézni Manézse erejével és szövetségeseivel.

A szereplők fix pályán vannak, egyedül Dára más. Ő nagy utat jár be, és szembenéz magával, minden korábbi meggyőződésével. A vak hittől jut el oda, hogy helyesen kell cselekedni. Hol nagyon meg lehet vetni a tetteiért, hol áldozat ő maga is – simán megszavazom a kötet legérdekesebb szereplőjének, ha nem is őt éreztem a főszereplőnek. Az most szerintem Ali, aki szembenéz az ellenséggel, magával, a vérében rejlő titokkal és hőssé nemesedik. Korábban is ő volt a jó a történetben, de most harcos és politikus is lesz mellette. Sokkal karakteresebb és nagyobb vezető, mint a bátyja, Muntadzir, aki elvileg az emír már ebben a részben.

Érdekes döntés az is, hogy érzelmileg – szerelemben – milyen utat kellett bejárni a szereplőnek. Ez nem egy romantikus regény. Ugyan több szereplő is szerelmes és vannak bonyolult, esetleg kevésbé feszült kapcsolataik, azért lebegtetve van folyamatosan, hogy ki kit mennyire szeret és milyen jövő vár rájuk. Annyira nem szerelmes regény, hogy a végére sem tudnám megmondani, a párok összejönnek-e egyáltalán. Ami biztos, hogy Dára elmegy vezekelni. Nahri ott marad elvált asszonyként, és az ki lesz mondva, hogy Ali odáig van érte. De hogy lesz-e belőlük pár? Az is lebegtetve maradt, hogy Muntadzir és Dzsamséd visszatalálnak-e egymáshoz, bár az bizonyosabbnak tűnik, hogy megvalósul. Mer szakítani a boldogságba helyezett véggel, a szereplőknek a további munka és életcél van kijelölve, így nyitottnak is éreztem. Nem is esett jól három ilyen vastag könyv után, hogy simán lehetne folytatni a történetet, csak egy új ellenség feltűnése kellene. Vagy a perik elindíthatnák a bosszút Nahri ellen…

Jól megírt, olvasmányos és megidéz egy más világot. Ez benne van a szóhasználatban, és nem csak a nevekben. A törzsek, az eszközeik, a sivatagi és mágikus világuk kellékei. Vagyis, a fordítás és a szöveg tetszett, könnyen olvastam. Még humora is van, a végére Szobek feltűnéseit kifejezetten vártam, neki általában volt valami olyasmi dolga, amin tudtam mosolyogni. Vagy, amit kihozott ezekből, az talán pontosabb lenne.

Vagyis, sok jó dolgot tudok róla mondani. A szereplők, a szöveg, a világépítés és a nagy összecsapás remek benne. Csak sajnos nem a kötet elejétől. Megérte átrágni magam rajta, de megvoltak a szenvedő perceim vele.

Idézet: 

– El sem tudom képzelni, hogy hozhatnánk helyre a dolgot – ismerte be Dára.
– Apránként. Megtanultam, hogy minden lehetetlen feladat csak addig ijesztő, amíg neki nem kezdenek. Mindenkinek megvan a maga erőssége, szerepe.