Fülszöveg: 

A kritikusok, ha tudományos-fantasztikus irodalmakról szóltak, akkor a különböző nezeti irodalmak e műfajának művelőit Jules Verne puszta utánzóinak próbálták bemutatni.
E jellemzést Jókai sem kerülhette el, pedig rá kevésbé hatott Verne, mint kritikusaira. Tekintsünk el tehát a kor kritikusainak méltatásaitól, kövessük inkább nyomon két hajóját az örök hó és jég birodalmába. Egész az északi pólusig, s a másikat délre, ahol a népregék szerint „szabadabb a lég, édesebb a szerelem”… Hogy mennyire, nos azt mondja el Jókai e két mitikus és fantasztikus elemekkel bővelkedő kisregényében.

Szerintem: 

Ritka különös élmény volt

ezt a regényt olvasni. A Jókai-könyveket szerető felem tudta élvezni a kalandokat és az író fantáziáját, de a XXI. századi énem folyamatosan tombolt a fejemben, hogy milyen idiótaság is, amit olvasok.

Miért is? Mert ez bizony egy északi kalandregény, amiben hősünk ősi lényekkel és olyan tudományos-áltudományos dolgokkal kísérletezik, hogy sikítani tudtam volna. Azt még csak meg tudom emészteni, hogy jegesmedvék kinyalják a megfagyott tetemeket a jégből és megeszik, de az már meghaladta a befogadóképességem, hogy főszereplőnk a megfagyott ősembereket kiolvasztja, és ők élik tovább az életüket, mintha nem is lettek volna megfagyva. Mintha a tudomány és a kaland menne egymásnak, és itt mindig a jó sztori, a kaland nyerne.

Jókai különben rutinosan írta a regényt. Abba nem fogok belemenni, hogy mennyire emlékeztet Verne egy-egy történetére – a cselekményben van párhuzam, itt északra megyünk, Vernénél pl. a Föld középpontjába –, de azt kiemelem, hogy mennyire kedvelt írói fogásokat alkalmaz. A regényének hitelességet akar adni, ezért olyan keretbe helyezi, mintha megfejthetetlen szöveget találtak volna, amit a magyar tudósok megoldottak, és most részletekben leadják a lefordított naplót. Vagyis, mintha Tegetthof igazi lenne, és ez lenne a kalandjainak a leírása. Máig élnek ezzel az eszközzel a szerzők, és Jókai is szerette.

Hősünk bátor, találékony ember, de ezen túl nem nagyon tudok mit mondani róla. Túlélő. Vagyis, ez is azt mutatja, hogy ez egy kalandregény, amiben az átélt kalandok a lényeg, és nem az, hogy ki éli át ezeket.
Ha gonosz akarok lenni, akkor azt írom, hogy Bábi, a nőstény jegesmedve, aki majd hű kutyaként tart szereplőnkkel végig, inkább karakter, mint az emberi szereplő. Könnyen meg is lehet feledkezni arról, hogy Bábi medve, Jókai nagyon kutyásra vette.

Konfliktusok sincsenek igazán benne – Tegetthof mindenre kész a túlélésért, és nem viszályai vannak, hanem nehézségek, amelyeket le kell küzdenie.

A stílusa vitathatalanul a szerző egyedi jellegzetességeit hordozza. Az idegen szavak jelenléte, a filmszerű leírások. Mivel napló, és főszereplőnk sokáig az egyetlen ember, természetesen párbeszédek nincsenek, ez inkább egy nagy belső monológ.

Érdekesnek és dühítőnek találtam egyszerre. Tudom, nem fair mai ismeretekkel megítélni az itt leírtakat, de akkor is kiakadtam. Kloroformmal kiütöd a medvét, aztán a legjobb barátod lesz egyből? JAJ!!! Tudom, kalandregény és XIX. századi, de akkor is…