Fülszöveg: 

A külhoniak serege szétzúzta a felföldieket az aranylápi csatában – végzett legkiválóbb harcosaival és megtörte a szabadnak születettek szellemét. A felföldiek leigázott néppé váltak, és a brutális Gottasson báró uralkodik rajtuk.

Jóslatok szólnak egy eljövendő új vezérről, aki a leghatalmasabb felföldi király, Vaskezű leszármazottja lesz. Egy vezérről, aki lerázza a külhoniak igáját. De csak egyetlen felföldiben csörgedezik Vaskezű vére: Sigarniban, a vad és makacs lányban, aki nem törődik semmivel, csak magával, amíg egy végzetes találkozás a lázadás útjára löki. A Báró katonái vadásznak rá és egy gonosz varázsló jár a nyomában, így Sigarni kénytelen vállalni sorsát… mert ha nem, a halál vár rá.

Szerintem: 

Új történet, nem része

a szerző más univerzumának, de azért felismerhetőek benne a kedvelt témái. Aki szereti Gemmell könyveit, így kényelmesen és otthonosan érezheti magát olvasás közben, ha nem is lesz olyan érzése, hogy kapott valami újat.

Melyek is azok a kedvelt elemek? Újfent a kis, nemes nép megy háborúba a nagy és korrupt zsarnokokkal. Megint lesz egy különleges szereplő, aki kiemelkedik és a népe vezérévé válik. Itt is megvan az a végső pont, az erőszak, ami beindítja az eseményeket. Itt is van kapu – ez éppen az időre nyílik, és most meg is csapott, hogy mennyi Gemmell történetben utaznak a téren vagy az időn, esetleg mindkettőn, ilyen kapukon. Van legendás király, igen, itt a címbéli Vaskezű. Valamint, megint felfedezni mitológiai alapokat a történet mögött.

Elsőre talán ez volt az, amin az egész regény ismeretében jókat tudtam mosolyogni. Gemmell Arthur király legendáját forgatja ki, és a Vaskezűben könnyen rá lehet ismerni az ő alakjára. Még az is, ahogy fennmarad a legenda, hogy ha a népnek szüksége lesz rá, visszatér a sírból és megmenti őket. Ez benne van az Arthur mondakörben is. A mágia könyveiben (Gaiman-képregény) nem is olyan régen ugyanezt a tételt dolgozták fel, ott több nép visszatérő mitológia elemeként jelent meg a legendás király, akiről azt tartjuk, visszatér vész esetében. Megjegyzem, még a magyar történelemben is van ilyen király: a Szent László legenda része ugyanez a motívum. Elkalandoztam – a lényeg, Gemmell megint érzéssel nyúlt bele az angolszász mondakincsbe.

A történet lineáris és igazság szerint egyszerű. Vannak az elnyomottak, akik között él egy vadásznő. Sigarni messze több, mint aminek látszik, és amikor a zsarnokok több szinten megsebzik, a nép élére áll és kitör a háború. Ennyivel össze is lehetne foglalni az egész könyvet, de Gemmell attól volt annyira jó, hogy a színes alakokkal, mellékszálakkal mégis megtöltötte és kalandossá, izgalmassá tudta tenni. Egyaránt tudott, és írt is jó párbeszédeket, csatajeleneteket és érzelmes betéteket. A szerelmi szálai mondjuk férfiasan szikárak, de itt a cselekménybe is pont ez kellett.

A világképe is egyszerű, elkülönül élesen a jó és a rossz oldal. A szereplői nagyja is ilyen fekete-fehér. A jó oldalon állók a nemes lelkek, míg a zsarnokok a gonoszak. Az összecsapásuk is végzetszerű.
Megvannak a zsáner ismerős alakjai: a bátor katona, aki a sírig hűséges királynőjéhez, egyben szerelméhez. A töprengő mágus, aki a királynő tanácsadója lesz. A gonosz nemes, aki csak úgy és hobbiból sanyargatja az alattvalóit.
Sigarni az, aki az új szín a Gemmell regények világában. Nem is emlékszem, olvastam-e hozzá hasonló harcosnőt a szerzőnél. Inkább férfiakat írt ilyennek: örökösnek, a sors kiválasztottjának. Egyszerre áldott és átkozott. Sigarni, aki meglehetősen modern női alak lett. Aki a saját szabályai szerint él, aki rendelkezik teste és szerelme felett, aki egy férfi béklyóját sem tűri. Simán lehetne ennek a regénynek egy feminista olvasata is, bár nagy tétben fogadnék arra, hogy Gemmell nem feminista fantasy-t akart ezzel írni.

Olvasmányos és kalandos, hol meglepő fordulatokkal, hol pont azzal, amit vár az ember és amire számíthattam más regények ismeretében. Azt nem gondoltam volna, mi lesz a végső lökés Sigarni esetében, de az előre látható volt, a szerelme hogyan adja majd érte az életét a nagy csatában.

Azt meg az elején már írtam, milyen élmény volt olvasni: egy ismerős, általam szeretett stílus és történet, ami kellően szórakoztató, de újdonságot nem tartogatott.