Fülszöveg: 

Ugyanaz ​a város, mégsem ugyanaz a világ. Egymás mellett létezünk benne, de más és más valóságokban.

Veres Attila, a horror és a weird irodalom hazai mestere és nemzetközileg is elismert szerzője egy új novelláskötettel tér vissza majdnem öt évvel a kultikussá vált Éjféli iskolák után. Ezekben a történetekben a démoni megszállottság járvány; a szerelem kutyaharapás; a komédia iszonyat – a valóság pedig csak hit kérdése.
A valóság helyreállítása a széthullás állapotairól szól. Szétesnek benne életek és közösségek, hitek és világok. Mi, akárcsak a szereplők, keressük a helyünket ebben a szétszakadó világban, és ha nem találjuk, akkor eltűnünk a semmiben.
A kötet tizennégy írásában Veres korunk legsürgetőbb kérdéseire keres választ a világ értelmezésével kapcsolatban. A történetek azonban rólunk szólnak és az országról, amelyben élünk – vagy sokszor csak létezünk. A lapokon elmosódik a határ az eksztázis és az iszonyat, a valóság és a fikció, a regény és a novelláskötet, a horror és a szépirodalom között.

Szerintem: 

Azt már most látom, hogy

ezt a kötetet majd újra kell olvasnom. Lehet értékelni és szeretni önmagukban olvasva a novellákat, én így tettem. Még kis időt is hagytam köztük, hogy ne folyjon minden egyben. Ám a történeteknek van egy más szintje is.

Ugyanis, minél előrébb jártam, annál biztosabb voltam abban, hogy a történetek között van összefüggés. Bukkantak fel korábban megjelent szereplők és utaltak olyasmikre, amelyek más történetekben estek meg. Ez az a réteg, ami miatt majd egyszer alaposabban és előismerettel másképpen újra kell majd olvasni. Most olyan érzésem van, hogy van egy másik, egy rejtett történet is, amit így darabokra törve nem értettem meg.

Amit különben szerettem a kötetben:
– az ötletek sokasága. Nagyon sokféel történet kapott benne helyet. Még a címből sem lehetett előre sejteni, hogy miről is fog szólni a következő történet. Elég mások voltak, hogy ne mosódjon minden össze és akár a címre ránézve fel tudom idézni, hogy melyik miről szólt.
– a horror is több szinten volt jelen. Alzsánerekből ismerős elemek bukkannak fel, és gyakran más, ahogy egy-egy történet a frászt hozza az olvasóra. Több van benne, mint nyers erőszak és ez szerintem ijesztőbb, mint egy hentelős horror.
– hozza a szerző stílusát. Szerettem az Éjféli iskolák kötetét, és miközben ezek más történetek, más a kötet is, azért érezhetően egy a szerző. Ijesztő, sötét, gyakran költői.

Azért egy olyat is írok, amit viszont nagyon nem szerettem. A szatíra, amire érzékeny vagyok. Még ha paródiába is hajlik, bennem általában rossz érzést kelt. A Horváth Etele egy szinten zseniális, és nagyon akar szólni a jelenünkről, de valahogy nagyon rosszul esett olvasni. Nem tudok jobb szót, és elmagyarázni sem fogom tudni, de engem egyszerűen borzaszt. Mint egy nagyon elszállt AHS évad. Pedig, amit üzenetnek érzek bennem, azt magam is osztom: az is egy horror, amiben élünk.

Akkor pár novella, ami megragadott: 'fogakkal teli verem' mostanában szabályosan kísért. A valóság és másik valóságszint összemosódása, ahogy az alkotó – alkotás kérdéseit feszegeti, modern és divatos téma is. De maguk a képei, a fogak visszatérő motívuma, ami velem maradt. Van egy sora arról, hogy az íny szoros és védelmező öleléséből kikerülő fog csak szemét. Ez valahogy beragadt az agyamba, és sűrűn felidéződik bennem. Bután hangzik, de ebben megtaláltam valami költőit meg igazat is. Fogászati váróban kifejezetten helye lehetne.

Megharapni egy kutyát – ez meg az ember/állat témát boncolja. Van egy látványos története, ahogy a főszereplő, a harapós lány párja sejt dolgokat, de nem akar tudni, és egyre nő a feszültség. Ahogy visszavisz oda, hogy az ember az elkényelmesedés előtt hogyan lett csúcsragadozó. Talán könyörtelen is szembenézni vele, hogy mindenkiben mi lakhat. Az Inside Man mottója, hogy mindenki gyilkos, ha olyanok a körülmények és jön a kellő időben egy lökés. Ebben is valami hasonló van – minden ember fenevad, ha kész szabadon engedni. Nem is azt éreztem ijesztőnek, hogy megharapják a kutyát, hanem hogy mi lakik ott az emberben mélyen, és kitörésre vár.

A Tranzisztor, amit simán úgy olvastam, mint a kapitalizmus vádiratát. Ahogy a gazdaság modern rabszolgaságot teremt, ahogy ebben a történetben mindenki csapdában van. Zsuzsi, a családja – a lány akkor is, amikor már tranzisztor lett belőle. A gazdag a mások hátán és szenvedése árán lesz még gazdagabb, akiket meg nyomorgat, csak egyre mélyebbre süllyednek és semmi esélyük.
Az még ezen felül ad neki egy pluszt, hogy mennyire homályban marad sok minden, és mégis mennyire élő ez a disztópia. Tele egyszerre sötét és néhol költői képekkel egyszerre – a sárevés borzalma, a repülés mámora azzal, ahogy végül eltörnek benne, szó szerint.

A sebzés, amely az erőszak sokfélesége és pusztításának a meséje. Nekem az jött le belőle, hogy a bullying is van olyan pusztító, talán még jobban be is tud találni, mintha megvernek. Ugyan átfordul erőszakba, van misztikus szál is, de mi a legijesztőbb benne? Ahogy a csapat összefog és kéjesen beállnak az erőszakos társuk mögé, hogy a közös játékból legalább képzeletben orgiát és erőszakot csapjanak. Ahogy a tömegből csürhét csinál az erőszak.

Végül, talán azt emelném ki, hogy gyakran a különös és a sebző jelzők, amelyek eszembe jutottak olvasás közben. De pont ezek azok, amiért beragadnak és velem maradnak ezek a történetek, ha nem is esnek jól. Baj is lenne, ha komfortosak lennének az ilyen sztorik.