Fülszöveg: 
Miért nem tud hinni abban, hogy túlélik?
Két robbanásfal halad egymással szemben, kilométerről kilométerre emésztik fel a Földet.
Senki nem tudja, honnan erednek, de megállíthatatlanul közelednek egymás felé, hogy tíz nap múlva egyesüljenek.
Menekültek áradata indul meg az Atlanti-óceán partja felé, ahol a legtovább lehet életben maradni.
A véletlen egymás mellé sodor öt embert, három férfit és két nőt.
Együtt vágnak neki a bedugult utaknak – és életük utolsó tíz napjának.
Kezdetét veszi a könyörtelen visszaszámlálás.
Szerintem:
Alapvetően két séma van, ami
nálam ütközött a könyv kapcsán. A posztapokaliptikus – világvége – disztópia történeteket szerető felem és a posztmodern irányzatokkal hadilábon álló. Mivel az utóbbi nyert – köszönet a nyitott végnek is –, most azt fogom elmesélni, miért nem tetszett nekem ez a regény.
A cselekmény kettős. Több embert – 5 fő – követünk, akik tudják, hogy 10 nap múlva jön a robbanás és mindennek vége. Együtt indulnak el a tengerparti szakaszra, ahol legkésőbb csap le a katasztrófa. 1 pár, 3 idegen. Nekik vannak kalandjaik és érzelmi batyuik. Ez az a fele a történetnek, ami még lekötött.
Még azt is tudtam értékelni, hogy nem egyformán szerethetők a figurák. Vannak kifejezetten idegesítőek közöttük. Nem lehet mindenki hős, és sokkal reálisabb, hogy többféle ember keveredik össze. (Bár, ha mindenkit kedvelnem kellett volna, akkor baj van. Mert az nagyon nem jött össze.)
Csak, az egyikük író, és a történet közben rájönnek, hogy olyan, mintha róluk írna. Így elkezd összemosódni, mi a valóság és szinte vártam, hogy majd Gwen regénye megjósolja, mit kell tenniük. Ez a valóság – fantázia játék, amit a túlélésre tett kísérlet is színez idegenített, de nagyon.
Ha olyan könnyű lenne túlélni, hogy le kell merülni, miért nem derült ez ki korábban? Nem hiszem el, hogy ne lett volna pár tengeralattjáró bizonyos mélység alatt, amikor jött a hullám/robbanás. Bár, ez így nem igaz. A már említett nyitott vég. Igazából senkiről nem tudjuk meg, milyen állapotban van, túléli-e, egyáltalán mi lesz. Ha értem is, hogy ez is a párhuzam miatt van. Gwen is direkt nyitva hagyja a története végét, és ez a sztori is úgy zárul. Ha nem idegesítene annyira, még viccesnek is tartanám.
Nem egyszer azon kaptam magam, hogy nem bírom, ahogy a szereplők ténykednek. Nem bírtam a döntéseiket. A mélypont nálam Sarah és az a tengerparti orgia. Pláne akkor gurult el a gyógyszerem, amikor kiderül, hogy ráadásul még terhes is a nő. Ha csak simán Gwen ellen akar lázadni, akkor ok. De ő már anya, és egy olyan gyerekkel, akit közel 2 éve próbáltak összehozni. Milyen anya az, aki beleveti magát egy non-stop szexpartiba idegenekkel? Még akkor is, ha azzal számolt, hogy hamarosan mindennek vége.
Bajban voltam azzal is, hogy a szereplők történetét és utazását tudtam olvasni. Gwen regényéből viszont nagyon sok beidézés van, ami konkrétan fájt. A története, a stílusa, ahogy folyamatosan kiránt a cselekményből és fájdítja a fejem.
Vissza lehet kapcsolni oda, hogy alapból ez az írás és a világ fennmaradásának/létének kérdésköre nekem túl elvont volt egy ilyen történetbe. Akció, kaland, érzelmek – de nem azt vártam, hogy a világ mibenlétén merengjek.
Egy-egy jelenet tetszett, Val szimpatikus szereplő volt, de kb. ennyi. Nálam a csalódások sorába került.
