Fülszöveg: 

Akar Kessel olyan események részesévé vált, melyek végeredményeképp előkerült a Kristályszilánk, ez a mágikus hatalmú tárgy, mely a Tíz Város elpusztításához is elegendő erővel bír. A barbárok ugyancsak a Tíz Város lerombolását tervezik. A falvak ellen indított támadások egyike azonban megpecsételi sorsukat, nemkülönben az ifjú Wulfgarét, aki arra rendeltetett, hogy népe vezére legyen. Ráadásul felbukkan Drizzt Do'Urden is, hogy megvívja saját csatáját…

Szerintem: 

Bár volt olyan félelmem, hogy a

föld alatti világot a felszín nem tudja felülmúlni, Salvatore nagyon profin és élvezetesen vitte tovább a történetet. Ráadásul azzal is büszkélkedhet, hogy folytatásként is működik, miközben egy új sorozat nyitánya is tudott lenni.

A cselekményt több szálon vezeti, és tudtam szeretni mindent. Hősök és mélységesen alávalóak, jók és rosszak csapnak össze több szinten is, de mindkét oldal története kalandos és lekötött. Drizzt a törpökkel összefogva igyekszik Tíz Várost egészben tartani több külső sereg ellen is – nem csak a háború, de a politikai vetület is ki van találva. A városok és nemességük vetélkednek, és az emberre oly jellemző módon csak a közös ellenség képes egységet teremteni.
Talán némi ismétlődés van abban, ahogy a barbárok után Akar Kessell, az önjelölt varázsló igyekszik hódítani, de van annyi eltérő szál is, hogy nem éreztem úgy, hogy ugyanazt meséli kétszer a szerző.

Már csak azért sem, mert nem csak az ismerős szereplők térnek vissza. Visszatért természetesen Drizzt a néma védelmező, aki az emberek megvetése ellenére is harcol értük. A bölcs vezér Bruenor, aki igyekszik semlegesnek mutatni magát, de kötődik a Városhoz és törp létére is dolgozik azon, hogy fennmaradjanak. Az újak közül Akar Kessell az egyik kiemelkedő, aki egy lenézett és megvetett senkiből válik egyre többé, és akiben Salvatore csodásan megragadja, hogy milyen veszélyessé válik egy megalázott ember, ha hatalmat kap a kezébe. Kessell azzal, hogy sokak lábtörlője volt, magasra emelkedve még kegyetlenebbé válik, mint ahogy vele bántak. Ok, a címbeli Kristály is rásegít erre a lelki alulfejlődésre, de igencsak termékeny talajra küldhette a sugalmait. A másik emlékezetes figura pedig Wulfgar, a barbár fiú, aki éppen ellentétes utat jár be és így Akar ellenpárja lesz – ő segítő nevelőre talál, és Bruenor, majd Drizzt neveli azzá a fiatalemberré, aki átformálhatja észak világát. Ő fejlődik, míg Kessell visszafejlődik.

Kapunk bőven csatát és mágiát, de mellette mindenféle játszmát is. Kóstoló érkezett a mágusok halálos ügyeiből, érkezik démon is szörnyek élén, és a hatalomért minden szinten harcolnak. De a regény világára jellemző, hogy azok lesznek az igazán nagyok, a Hősök, sok esetben a legnagyobb vezetők is, akik nem kérik és nem önző célokból használják a hatalmuk.

Alapvetően kalandos és izgalmas fantasy, epikus összecsapásokra kihegyezve, de Wulfgar nevelése visszahozza azt a személyiségfejlődéses részt is, amit szerettem korábban. Ahogy Drizzt megtanult többet látni a népe belenevelte elveknél, nagyon hasonló úton jár a barbár fiú is, ha azért neki nem is olyan halálos a mássága, mint Drizzt elvei voltak a mélyben.
Ezzel jár az is, hogy már nem csak Drizzt a főszereplő. Ő a kiemelt szereplő, az ő személye köti össze a szálakat, de Bruenor, Wulfgar és gyakran Regis is előrelépnek, ahogy Kessell is megkapta a maga fejezeteit. Nekem még tetszett is, hogy így változatosabban is több oldalról lett elmesélve a történet.
Regis különben hozza a humort is, amivel mindig jól lehet oldani a feszült jelenetek drámáját.

Kalandos is, jó a világépítése is. Talán a karakterek annyira nem erősek, mint ahogy a világ ki van találva és a kalandok, de annyira ez is megvan, hogy egy ilyen fantasy kalandban jól működjenek.

Nagyon olvasmányos – a cselekmény miatt is, de önmagában is. Jó a tempója, van leírás és látványos jelenetek, de nincs eltúlozva. A párbeszédek is legtöbbször ülnek – Drizzt ugyan nem egy szófukar alkat, de tesz közben olyan megjegyzéseket magában, hogy azon tudtam mosolyogni is.

Ha valamit fel akarok róni neki, az a nagyon fekete-fehér világa, a jó és rossz nyílegyenes összecsapása, de a helyzet az, hogy én pont ezt szeretem a fantasy e szánerében. Gemmell és Tolkien is bevonzott ezzel. Mondjuk, ez a sztori inkább a Legendát idézte meg bennem, mint a Gyűrűket, de szeretem mindkettőt, vagyis mindegy is.

A folytatás iránya is fel van vázolva, és nem is kérdés, hogy megyünk törp ősi hon felfedezésre is. Ami, mondanom se kell, már eszembe juttatja A hobbit alapját.