Fülszöveg: 

Hiába volt Tízváros hőseinek minden igyekezete, úgy tűnik semmi sem állíthatja meg Artemis Entrerit, hogy véghez vigye álnok tervét. Miután elrabolta Regist és Guenhwyvart, a varázslatos párducot, Calimport felé tart, ahol Pook pasa már bosszúra éhesen várja a félszerzetet. Ám Drizzt Do'Urden és Wulfgar nem képes belenyugodni a barátjukra leselkedő halálos veszélybe, és üldözőbe veszik az orgyilkost. Őrült hajsza kezdődik, és ezúttal talán rájuk mosolyog a szerencse. Drizzt egy mágikus álarc segítségével végre elrejtheti születésének szégyenbélyegét a gyűlölködő pillantások elől, ráadásul egy nem várt szövetséges felbukkanása új reménnyel tölti el a szívüket. De Calimportig hosszú az út. Mielőtt elérnék, meg kell küzdeniük a Kardpartot rettegésben tartó kalózokkal, és keresztül kell vágniuk Calimshan perzselő sivatagán. Hamarosan rádöbbennek: a Regis kiszabadításáért indított küldetés könnyen mindannyiuk életébe kerülhet.

Szerintem: 

A történet egyenes folytatás, és

másképpen road movie, mint az előző rész volt. Talán ez most kicsit kevésbé tetszett, de azért is, mert a mostani háttér kevésbé a fogamra való, mint a Tolkien-t idéző előző.

Ebben a részben újabb helyszíneket ismerünk meg, és az egyik legfontosabb egy nagyváros, ahol a jelen történet negatív hőse, Pook pasa szervezkedik. Már a pasa elárulja, hogy keleties színek kerültek ezzel a történetbe. Azt nem lehet mondani, hogy az 1001 éjszaka világa elevenedik meg benne, de így is behozta azt az arab világ érzetet, ami most nem esett jól.
Pedig van ám ötlet ebben a részben és ebben a városban is. Ahogy a bűnszervezetek uralkodnak és hatalmi harcot vívnak, az még olyanabb, mint a Hat varjú világában. Ahogy a mágia áthatja a dolgokat, és olyan lények fordulnak meg benne, mint a vérpatkányok törzse.

Ha mélyen magamba nézek, találtam benne ezen felül valamit, ami a jövőre nézve nagyon el tudta venni a kedvem. Mégis mi alakul Catti-brie és Drizzt között? Az egy dolog, hogy nem egy fajba tartoznak, és bőven van köztük korkülönbség, de a lány mellett ott van Wulfgar is, akit egészen megkedveltem ebben a trilógiában. Hogy is írjam meg? Itt még nem történik semmi, de nagyon halvány utalások vannak – mint az összenézés a történet végén. Ezek meg azt sejtetik, hogy valamelyik szereplő, akit eddig szerettem, szenvedni fog a későbbiekben. Plusz, utálom a szerelmi sokszögeket. Belelovaltam magam, nem is egészséges, hogy már előre ezen kattog az agyam.

Inkább azt mesélem, hogy megint érkeznek új szereplők, humoros jelenetek és nagy jellemek. Bírtam a kerge varázsló családot, és az egyik kedvenc részem volt, amikor Bruenor és Catti-brie repülő harci szekérrel megérkeznek a tengeri csatába, előtte meg egy öreg sárkány nézi döbbenten, hogy egy törpe repül. Ebben a kötetben is volt dráma, de talán azért is, mert trilógia záró, azért a pozitív hangszín maradt az uralkodó.
Visszatért az egyik kedvencemmé váló Artemis Entreri. Most sötétebb arcát mutatja, és nagyon nem egy pozitív személyiség, de egyéniség. Még mindig jól ellenpontozza Drizzt jellemét és bőven jut neki emlékezetes jelenet.

Kalandos, izgalmas, humoros, és tele van ötlettel. Más dimenziók, kalózcsata, sokféle mágikus lény. A stílusa is olvasmányos, ahogy eddig is. Ha az a két kis becsípődés nem lenne, még jobban szeretném, így viszont rossz előérzettel indulok majd neki a folytatásnak.

Idézet: 

Őrizd meg a szívedet, Wulfgar, Beornegar fia – felelte Malchor. – A büszkeség hasznos fegyver lehet, de hályogot is vonhat a szemedre, és nem látod meg tőle az igazságot.