Fülszöveg:
„Ez a könyv egyike különleges kedvenceimnek. Évekig tartogattam, tervezgettem, fontolgattam: – Egy szép napon – mondtam magamban –, majd ha sok időm lesz, és igazi élvezetre vágyom – hozzákezdek! – Az a tapasztalatom, hogy az ember könyvei közül ötnek a megírása – munka és egyéb – élvezet.
A Ferde ház tiszta élvezet volt…
Akárhogyan is: a Ferde ház jóformán mindenkinek tetszett, joggal hiszem hát, hogy a legjobb könyveim közé tartozik. Nem tudom mi juttatta eszembe a Leonides családot – egyszercsak itt voltak. Hát mit tehettem: elszegődtem krónikásuknak” – írja könyvéről Agatha Christie.
Szerintem:
Bajban voltam azzal, hogy
nem tudtam elvonatkoztatni a legutóbbi filmtől. Lady Edith Glenn Close, Charles meg Max Irons maradt a fejemben. Kb. ez volt a gond a cselekménnyel is – nem volt semmi meglepetés, legfeljebb azt figyeltem, hogy eltér-e az eredeti regény és a feldolgozás. Különben minimálisan, jól lekövették a regényt.
Ami különben Agatha Christie kedvenc és ismert világába visz. Angol felsőbb osztály, különös és titokkal teli család, ahol bűnügyek is rejtőznek.
Ad is neki egy különös bájt, hogy a Leonides család tagjai ennyire különcök. Meg lehet őket jegyezni, sajnálni vagy éppen bosszantónak találni. Egy jó játéknak éltem meg, hogy milyenek valójában ezek az emberek és miképpen határozta meg őket, hogy egy annyira erős apafigura árnyékában kellett élniük.
Charles szimpatikus figura, és ha nem is egy Poirot, azért lassan összeáll a kép. Nem bírom nem megjegyezni, hogy az édesapja, aki rendőr volt, mennyivel előbb rájött mindenre, szóval – amatőr detektív van, de nagyon. Nála az volt érdekes, hogy billen a szimpátiája a szereplőkön. Azzal Agatha Christie jól hozza az angol társadalmi elvárásokat: amíg az özvegy csak egy fiatal, csinos nő, akit a család nem fogadott el, mert szerintük pénzért ment az idősebb férfihoz, Charles nem veti meg. Amint kiderül, hogy plátói viszonyt ápolt a gyerekek nevelőjével, elszáll minden együttérzés.
Bár már csak halottként ismerjük, talán az egyik legerősebb figura az öreg Leonides. Benne keveredett az erőszakos hajlam és a mély felelősségérzet. Tudott gondoskodó lenni, de nagyon kemény is. Tehetséges volt, uralkodó és jelentős egyéniség. Agatha Christie ki is tér arra, ki mit örökölt át tőle, főleg a legfiatalabb generáció.
Azt gondolom mondanom se kell, hogy a nyomok a krimiben alaposan el vannak rejtve. Nekem a legfeltűnőbb az, amit meg is figyel Charles a kislány leütése kapcsán. De az elejtett megjegyzések között is van árulkodó.
Az is egy plusz lehet, ahogy a krimikkel kapcsolatosan beszélgetnek, és előkerül az a téma, hogy milyen fordulatnak kell következnie.
A szerelmi téma a szokott: van, de inkább jelzés értékkel. Itt van egy fix pár, már mindenen túl vannak. Az esetet azért kell tisztáznia, hogy nyugodtan házasodhassanak. Abszolút érezni, hogy ez is csak azért került bele, mert az írónő tudta, hogy az olvasóknak kell egy pár is bele, ha szerelmi cselekményszálat nem is ír nekik.
Nekem a filmverzió eladta, de tény, hogy nem ez a legerősebb Agatha Christie történet. Néha vontatott, a rendőrség fura – bár, ezt is a társadalmi viszonyokra vezetném vissza. Ez a család gazdag és jó nevük van, hiába tudja pl. Charles apja, hogy a kislány öldökölt, nem érdeke a botrányt kipattintani. Viszont, kellően eredeti vége van a gyilkos – öngyilkossággal, az nem egy gyakori lezárás.
