Fülszöveg: 

Míg a harcias és kíméletlen aenirek a klánok hegyi erődjén kívüli vidéket pusztítják, Sigarni, a Sólyomkirálynő saját univerzumának egy párhuzamos változatába érkezik egy téridőkapun keresztül. Taliesennek, az utolsó kapuőrnek fogalma sincs róla, hogy miért jött, de tudja, hogy hősökre van szükségük, ezért átengedi Sigarnit a földre, amit hamarosan háború dúl majd fel.

Csak Caswallon – az egykori magányos harcos és tolvaj – ismeri fel a népét fenyegető veszélyt és a bajt annak teljes nagyságában. Míg Taliesen megpróbál rájönni, hogy mi Sigarni célja, Caswallonnak meg kell próbálnia egyesíteni a klánokat, hogy legyőzzék a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyt.

Szerintem: 

Annyira Gemmell-regény, hogy

szinte helyet kaphatna a Drenai-saga világában. Jobb, mint A Vaskezű lánya volt, kiforrottabb, összetettebb, de a koncepciót nem szerettem.

Először is, becsapva érzem magamat a borító és a sorozatcím miatt. Mindkettő azt sugallja, hogy most is Sigarni lesz a középpontban. Ehhez képest alig tűnik fel a királynő, és bár fontos szerepe van, most messze nem ő a főszereplő.
Amit a cím el is árul, ha már ismerjük a regényt. Ugyanis az Örökkévaló Sólyom Caswallon kapott neve lesz, miután egy másik világban elsajátította a tudást, amivel a kapuk működnek.

Másodszor, nekem teljesen olyan érzésem volt, mintha egy nagyobb történetből kaptam volna 2 kis részletet. Sigarni története sokkal nagyobb, Caswallon története is több – utal a szerző ezekre, de megírva nincsenek. Önállóan is van értelmük, kerek történetek, de sokkal több része lehetne még. Vagyis, amikre utal, de többet nem tudunk meg róla, annyira birizgálja az agyam, hogy az elrontja a szájízem is.

Az alaphelyzet ismerős lehet a már emlegetett sagából is: van a becsületes, példás kisebb nép, akiket idegen invázió és halál fenyeget. Összefognak, felemelkedik egy nagy vezér, és epikus harcot vívnak az életükért. A hegyvidéki népek életmódja, erkölcse is emlékeztet arra, amit Gemmell máshol már megénekelt. Talán azt érzem legnagyobb különbségnek, hogy az ellenség más népcsoportot idéz meg. A Drenai sagában mintha Róma támadna ellenük, vagyis Kőváros és az abból kinövő birodalom. Itt viszont olyan ellenfelet kaptak, akikben a vikingekre tudok ráismerni. A nevek, a kivégzések között a vérsas és a hozzáállásuk az élethez – a harc minden, és nincs dicsőbb, mint csatában odaveszni.

Szerettem a történet felépítését, talán csak a kapuk és a világok közti ugrálás volt több, mint ami jól esett volna. Az, ahogy a hegyvidéken felveszik a harcot, ahogy Caswallon vezetővé emelkedik, az mind tetszett. Kalandos, epikus – amit Gemmell történeteiben szeretni szoktam.

Caswallon is olyan hős, akit nagyon lehet kedvelni. Az egyik legokosabb figura a cselekményben, bátor és vakmerő, és az elvei szerint él. Jól áll neki a tolvaj múltja, a csibészsége – így nem teljesen jófiú, van egy vadabb oldala. De hát a talpig derék lovagok unalmasak is, sokkal élettel telibb, magával ragadóbb egy ilyen csibész. Közben hűséges a népéhez, a családjához, és komoly áldozatokat is meghoz.
Kiemelkedik még a nevelt fia, Gaelen. Nehéz gyerekkort élt túl, és új otthonra lel Caswallon jóvoltából. Az ő részéről ez egy felnőtté válás története, és bírtam is, hogy az ő útja csak látszólag egyenes. Nem véletlenül tart majd Sigarnival a másik világba, és a barátaival kezd ott egy más életet. Annak ellenére, miket élt át, maradt benne valami álmodozó naivitás, amit Deva zúzott szét. Gemmell mert csavarni egyet a klisén: Gaelen nem él boldogan, amíg meg nem hal az első szerelmével, aki a törzsfő szépséges lánya, Deva volt. A lány hiába szereti, visszautasítja, mert egy hercegre vár. Volt bennem káröröm, amikor Caswallon évekkel később kiokosítja a nőt, hogy elmulasztotta a neki jósolt pillanatot. A leendő király már megkérte a kezét – Gaelen volt az –, de Deva nemet mondott. Gemmell nem írta meg, mit érezhetett akkor Deva, de el tudom képzelni.

Megvannak a fő karakterek, és őket követjük. Hol együtt, hol külön kalandokon, és minden szépen összeáll a háborúvá és Sigarni és a Sólyom legendájává. Kalandos, szórakoztató cselekménye van, szépen végigvitt elemekkel, mint a Deva születésekor kapott jóslat.

Kellően mesélős, de nem túlírt.
Szeretem benne azt is, hogy nem magyarázza az értékeket Gemmell, hanem a szereplői tettein keresztül mutatja be őket.

Ha férfi lenne a borítón és lenne még 2-3 része, sokkal jobban szeretném. Így is megvolt a szórakozásom, csak olvastam volna még.