Fülszöveg: 

Amikor Lottie Kelsey szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, a kíváncsi újságíró azonnal szimatolni kezd. Eddig kultúráról írt az Edinburghi Krónikákba, ám főnöke nem engedi komolyabb témák közelébe. Lottie elhatározza, hogy bármi áron összehoz egy ütős címlapsztorit, és megmutatja, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Nem számol azonban a nyomozást vezető zsaruval, aki egy kanál vízben meg tudná fojtani, és folyton keresztbe tesz neki.

Tristan Huntert egy tragikusan végződő akció után helyezik át Edinburghbe. Gyötri a bűntudat, amiért magára kell hagynia sérült barátnőjét Londonban, de nincs más választása. Amikor egy eltűnés véres gyilkosságba torkollik, Tristan rájön, hogy erre a lehetőségre várt. Ha elkapja a gyilkost, visszatérhet korábbi életéhez. Nem számol azonban a minden lében kanál újságírónővel, aki állandóan beleüti az orrát a nyomozásba, és a feje tetejére állít mindent, amiben eddig hitt.

Lottie és Tristan eszeveszett hajszába kezd az arctalan gyilkos után, aki olyan könnyedén csúszik ki a markukból, mintha szellem lenne, miközben egymással és zavaros érzéseikkel is meg kell küzdeniük.

Szerintem: 

Szeretem a címmel kezdeni, és most

van is hozzá kedvem. Mert ennek a könyvnek ötletes a címe. Amikor először találkoztam vele, én simán azt gondoltam, hogy valami urban fantasy akadt a kezembe. Pedig nem – miközben benne van a regény játékossága, utal a cselekmény egy részére és meg lehet jegyezni.

A történet pedig egy női, romantikus krimi. Adott egy megkeseredett, skandináv krimikből ismerősen nyomorult rendőr meg egy kotnyeles, veszélyeket vonzó újságírónő. Van bűneset, meg van az egymást utáló páros között pár szikra. Ebből aztán lesz viszony is, meg nyomozás is. Mindkettő könnyed, csajos, marad a szórakoztató vonalon.

Nem az a regény, amit okos kriminek hívok, de azért összejönnek a szálak. A szereplők követik a nyomokat, beépülnek, és sokakkal beszélgetnek is. Lazább, mint egy komoly krimi, de nem is kell úgy olvasni, mint valamelyik érfelvágós sötét skandináv Animus kötetet. Van fordulat, van kissé bulváros megoldás, szinte ponyvás, de ettől szórakoztató.
Ilyesmi Lottie és Hunter kapcsolata is. Azt mindenképpen díjaztam, hogy nem a semmiből esnek egymás karjaiba. Ismerték, utálták egymást, csak most a közös munka miatt kénytelenek eldobni az előítéleteiket, és az utálat gyorsan fordul másba. Krimihez képest nekem sok volt az erotika, és nagyon nem tudott érdekelni, milyen pózban fekszenek össze, de a regénynek van egy ilyen vetülete is. Hogy is kezdtem? Csajos krimi – igen, az.

A szereplők közül Hunter és Lottie emelkednek ki. Mindketten elveikben jó emberek, és vannak egyedi színeik. Hunter esetében ez a morgó medve viselkedés, Lottie esetében a szerencsétlenkedés. Amit különben nem direkt csinál, ő egyszerűen így botlik bele a dolgokba és kapcsolatokba. De mindketten pozitív célokért dolgoznak, amennyire lehet, becsületesek és emberiek. Hibáznak, igyekeznek jóvá tenni és büntetik magukat a vétkeikért. Ez nekem szimpatikus – nem túl sötétek, ez nem skandináv krimi, de nem is szuperhősök. Így lehet velük azonosulni.

Nem is kétszemélyes regény, rendez mellékszereplőket köréjük. Nincsenek úgy kibontva, mint a főszereplők, de vannak színeik. Nekem a rossz tulajdonságok maradtak meg élesebben – mint Lottie főnöke, aki viszonyt kezdett a nővel, megvezette a magánéletével kapcsolatban, aztán simán hagyta, hogy Lottie fizessen mindenért, az ő bűneiért is.

Néhol talán túl szappanoperás, és a főellenség is szinte videójáték főellenség, de én ezt a ponyvás vonal számlájára írtam. Ott megvan engedve ez a könnyedség és valóságtól elszakadás.

A stílusa sem pont az enyém, az igényesebb nyelvezet nekem jobban tetszik, de ez is ment a történethez, így igazából ezt sem hibaként tartom számon.

Tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Vagyis, jöhet a krimifesztivál is.