Fülszöveg: 

A súlyosan sérült, kimerült szövetségi flotta folytatja veszedelmes útját hazafelé. Útközben szindikátusi bányákat fosztanak ki nyersanyagokért, és Black Jack Geary flottakapitány csak reménykedhet benne, hogy sikerül egy lépéssel ellenségeik előtt járniuk. Amikor azonban kideríti, hogy egy titokzatos idegen faj olyan hatalommal rendelkezik, amellyel a teljes emberi fajt eltörölheti, már nem csak a szindikátusiak miatt kell aggódnia.

Szerintem: 

A sorozat 3. része, és pár

dolog miatt már kezdek bajban lenni vele. Egyelőre még a pozitív oldalra billen a mérleg nyelve, de a 4. részre nem tudom, kitart-e a lelkesedésem.

Még meg van az az okos játszma, amit élvezek ebben a sorozatban. Jack folyamatosan sakkozni kényszerül – az ellenséges sereggel, de a saját flottájával is. Vagy rajonganak érte, vagy a helyére akarnak lépni, vagy el akarják pusztítani. Mindig figyelnie kell, mindig mindenki más előtt kell járnia egy lépéssel. Ez feszültséget okoz, de izgalmas is, hogy a folyamatos vészhelyzetekből hogyan vágja ki magát a főszereplő.

A katonai részek most is izgalmasak. Ahogy terveznek, ahogy mindig jön valami nem várt fordulat. Campbell nem merész űrcsatákat ír, ebben sokkal több a politika és a hátba szúrós ármány. Csak éppen, már kezdem azt érezni, hogy gyakran ugyanazokat a köröket futjuk. Jack tervez valamit, és gyakran a saját emberei figyelmetlensége/lázadása olyan helyzetet eredményez, hogy módosítani kell, és bevállalni egy kockázatos plusz küldetést. Most pl. nem tudják elhagyni azonnal a rendszert, mert nincs elég alapanyag, előbb el kell menniük vételezni és veszélynek tenni ki a flottát. De visszatérő elem az is, ahogy a saját irigy kapitányai tervezgetnek, hogy leváltsák az egyetlen embert, aki képes lehet életben hazajuttatni őket.

Személyiségfejlődés ebben a kötetben sincs. Ugyanazt a problémát ragozza, újra. Jack Geary tehetséges kapitány, és olyan tudással bír, amivel más nem a környezetében. Hatalmas rajta a felelősség, és a múltbeli tetteiért tulajdonképpen hősként kezelik. Sokan rajonganak érte. Így mindig ott az árny, hogy kihasználja mindezt, és diktátorrá váljon. Jack különben nagyon nem ez az alkat, de Victoria folyamatosan hozza ezt a témát, és én már nagyon unom, hogy szerencsétlen már a 3. kötet óta mást sem tesz, csak bizonyít és esze ágában sincs Ceasarrá válni, de a nő csak felhozza mindig. Nem lehetne valami más dilemma?

Ok, a Victoria – Jack szerelmi szál bonyolódása sem tetszik, és nem jó pótlék a fenti helyett. Él a nő férje, nem? Most házasságtörő, és ezzel nekik eshetnek a politikusok? Annyira szappanoperás ez a halottnak hitt férj visszatérése, ami ráadásul nem is biztos. Csak annyi derül ki, hogy nagyon sok évvel korábban nem megölték, hanem súlyos sebesülten fogságba esett. Annyira rideg, ahogy a nő folyton hangsúlyozza, hogy ez csak viszony, és a szíve mindig is a férjéé lesz – közben meg Campbell mégiscsak szerelmi történetté bonyolítja.

De simán lehet az is, hogy a ridegebb és tárgyilagos stílusa, amivel a hadászati részeket remekül át lehet adni, nem áll jól a magánéleti szálaknak. Ezért zavar annyira.

Még kitartok, a mag, amiért érdekelni kezdett Jack Geary története, még megvan. De azért remélem, jobban magára talál majd a történet a folytatásban.