Fülszöveg: 

Egy Breq néven ismert katona egy távoli, havas bolygón egyre közelebb kerül küldetése teljesítéséhez.
Egykor Toren Igazsága volt: egy gigantikus űrhajó mesterséges intelligenciával, amely több ezer katonát kapcsolt össze, hogy közösen szolgálják a Radch-t, a hatalmas birodalmat, amely meghódította a galaxist.
Most azonban egy árulás miatt felborult a rend, és Breq magára maradt egy törékeny emberi testtel, megválaszolatlan kérdésekkel és csillapíthatatlan bosszúvágyával.

Szerintem: 

Leckie meglepett minket egy sci-fibe ágyazott kirakóssal. Már nagyon régen olvastam olyan könyvet, amiben

ennyire sakkoznom kellett, hogy ki-kicsoda és gyakran szó szerint is. Miért csinál dolgokat, mikor is járunk. A végére összeáll, de addig volt benne kihívás.

Eleve a történet több idősíkon indít. A jelenben adott Breq, aki egy útja során súlyosan sérült, haldokló egykori katonába botlik. Felismeri, megmenti és cipeli magával. Már ekkor kiderült számomra, hogy Breq nem ember, csak annak látszik. Simán elkönyveltem magamban, hogy android, robot vagy valami ilyesmi.
De aztán visszaugrunk durván másfél évtizeddel korábbi időpontra, amikor Breq még nem is akart embernek látszani. Toren Igazsága volt sok-sok mellékessel. És itt kezdtem el fogni a fejem – azt még el tudtam képzelni, hogy ugyanaz a tudat vezérel több emberi testet. De Toren Igazsága egy űrhajó is. Kellett nem egy fejezet, amíg valahogy el bírtam képzelni azt a rendszert, amit a Radch Birodalom kiépített, hogy lettek mellékesek és mire képesek.

De a rejtélyek megmaradtak az után is, hogy a múltból megértettem, mi is Breq. Mi a célja? Miért? Seivarden különösebben sose volt neki szimpatikus, éppen ellenkezőleg. Akkor miért töri magát annyira a megmentésén? Leckie abban nagyon jó, hogy minden egyes válasszal újabb kérdéseket és rejtélyeket generáljon. Pl. megtudtam, hogy a bolygón egy tudós nyomában jár Breq, akitől egy fegyvert akar megszerezni. Minek neki? Hogy megölje a Radch Birodalom mindenható urát. Miért? És így tovább. Minden válasz hoz egy újabb kérdést, amit a jelen és a múlt majd megválaszol idővel. Ez különben jól is húz előre a történetben és olvastatja a könyvet.

Alapvetően a jelenben történtek kötöttek le jobban. Ott van az izgalom, a küldetés és a Seivarden – Breq kapcsolat, ami meglepően alakul. A múlt inkább megválaszolja azt, hogy a jelenben miért vannak ott a szereplők, és nem csak a fő-, de a mellékalakok is, ahol látjuk őket. Egy sokkal nagyobb történet bontakozik ki, mint egy mellékes bosszúja.

Leckie folyamatosan építi a világot, fejleszti a cselekményt. Onnan, hogy egy mellékes bosszút akar állni a hajóteste felrobbantásáért és a parancsnoka meggyilkolásáért, eljutunk oda, hogy a két részre szakadt császár saját magával háborúzik a világ további alakulásának irányát megszabva.

A szereplőket is építgeti. Seivarden egy undorító, szétesett és helyét nem találó drogosból lesz Breq hű embere. Megtudjuk, mi vette rá arra az egykori büszke nemest, hogy keffel mérgezze a tudatát. Anaander Mianaal meg egy külön bekezdést is megérdemelne. Ő egyszerre tűnik a bűnös intrikusnak, de áldozatnak is. Pokoli, vagy mégsem? Nagy tervező és taktikus, és nem fél bemocskolni a kezét. Azért, ahogy belegondolok, elég gátlástalanul használ ki másokat mindkét fele, így jónak egyiket se mondanám, csak máshol vannak a határai. Az egyik oldalon állók azért nem hidegvérű gyilkosok, akik teljesen közönyösek az útjukba kerülővel.

A nyelvezete egyszerre ötletes és megjegyezhetetlen is. Az tetszett, ahogy új jelentést ad az olyan szavaknak, mint a mellékes. Van egy saját terminus készlete, amivel a világát leírja. Ugyanakkor a nevek annyira különösek, hogy kb. úgy tudtam csak olvasni, mint a japán regényeket. A nevet leírva már megismerem, tudom kit jelöl, de fordítva nem menne. Anaander nevében felismerem az uralkodót, de azt nem tudnám megmondani puska nélkül, ki vezette a Radch Birodalmat.

Könnyű megérteni, miért nyert annyi díjat vele Leckie. Ha néha nem is adta magát könnyen, ez egy okos sci-fi nem kevés kalanddal benne.

Idézet: 

És ez nem fog tetszeni neked, de íme, az igazság: a jólétet mindig valaki másnak a kárával fizetjük meg. A civilizáció számos előnyének egyike, hogy ha valaki erről nem akar tudomást venni, általában megteheti.