Fülszöveg: 
Vajon hogyan lesz egy német kisvárosban élő hegedűvirtuóz kisfiúból a crossover zene nemzetközi ikonja? A David Christian Bongartz néven született David Garrett ötévesen kapta első hegedűjét, csodagyereknek tartották, apja szigorú felügyelete mellett a kor legnevesebb művészei, Zakhar Bron, Ida Haendel és Isaac Stern egyengették a pályáját, tizenévesen már olyan világsztárokkal játszott együtt, mint Claudio Abbado, Zubin Mehta vagy Yehudi Menuhin, és az egyik legnevesebb klasszikus zenei kiadónál készített lemezfelvételeket. Fényes művészpálya állt előtte, ám az ifjú tehetség más utakra vágyott: titokban jelentkezett a New York-i Juilliard Schoolra, ahol Itzhak Perlman osztályába járt, és amerikai évei alatt döntött úgy, hogy a klasszikus zene mellett kipróbálja magát a crossover műfajában is, amelynek néhány év leforgása alatt ünnepelt nemzetközi sztárja lett.
David Garrett őszintén és közvetlen stílusban mesél életének első négy évtizedéről, vele együtt járjuk végig szólókarrierjének csodálatos pillanatokkal és hullámvölgyekkel teli éveit, ahol a szerencsés véletleneknek éppolyan nagy szerep jutott, mint a zene melletti tudatos és komoly elköteleződésnek.
Éppen jókor talált meg a kötet. Talán
három hónapja, Youtube-videón fedeztem fel a hegedüst és kezdtem el hallgatni a zenéjét. Hozzáteszem, nekem a klasszikus darabjai is tetszenek, nem csak a crossover, amivel ismert lett. Így megvolt az érdeklődésem, hogy a kötetet is elolvassam.
Az nagyon hamar átjön, hogy David Garrett élete a hegedűk körül forog. Visszatérő téma nála a hegedű, de minden szinten. Gyerekkorától játszik, gyűjti őket, és rajong a klasszikus hegedűkért. Külön fejezetet is szentel nekik, sokat tud róluk és ha nem is ismeretterjesztő könyv szinten, de több mindent át is ad a tudásából a kötetben.
Ami életrajz, memoár, és a szokásos módon végigveszi a művész eddigi életét és pályafutását. Alapvetően lineáris az iránya: indulunk a családtól, a csodagyereket nevelni akaró apától és a gyerekévektől, a mai crossover sztárig. Közben vannak beékelések, amikor később történtek bekerülnek az eseménysorba, pl. a hegedűgyűjtés kapcsán, és visszatérő elem az is, hogy a mai tudásával és nézeteivel narrálja a korábban történteket. Ez lehet akár egy tanára módszertana, vagy a szerelmi élete elemzése.
De pont az a jó könyvben, hogy bár a hegedülés és a zenélés a központi téma, David Garrett mindenről nyíltan beszél. A családjáról, a szüleivel és a testvéreivel való kapcsolatáról, szerelmekről, diákévekről. Még annak is szentel egy külön részt, hogy a haját miért és hogyan hordja, növeszti.
A stílusán nagyon érezni, hogy alapvetően élőszóban mondhatta el a történetét, ami le lett jegyezve. Mesélős, de beszéd szinten. Mintha csak interjút adna, vagy kiülne a színpadra és mondaná a történetét.
Jól áll neki ez a stílus, hiteles és friss tőle, nekem közelebb hozta a személyt a hegedű mögött. Lehetne helyenként igényesebb, de cserébe jobban átjön a személyiség.
Ki kell emelni azt is, hogy a kötethez sok plusz anyag is jár. Eleve vannak benne fotók. Az én példányom elektronikus, így ezek fekete-fehérek, de eléggé kísért a gondolat, hogy papír alapon színesek lehetnek. (Ha valakinek így van meg, érdekelne is, hogy igazam van-e.) De, amit igazából ki akartam emelni: vannak benne vonalkódok, melyeket beolvasva további fotók és videók is elérhetők lesznek. Ez egy nagyon menő és jó kezdeményezés – nem először látok ilyet könyvben, regényben is volt már ilyenhez szerencsém, és ezt az egyik módjának látom arra, hogy jobban visszataláljon az olvasás kultúrája a 21. században. Interaktív.
Magamon észrevettem, hogy a kifejezetten szakmai részek nehezebben tartják fent a figyelmem, de összességében sok történet és anekdota is van benne, amitől olvasható végig a könyv.
Összességében pozitív élmény volt, és jól lehet hozzá David Garrett zenéjét hallgatni. :)
