Fülszöveg: 

A koppenhágai rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője, Marcus Jacobsen évtizedek óta képtelen elfelejteni egy kisfiú tragikus halálát. Amikor a gyerek édesanyja 2020-ban véget vet az életének, Marcus a legjobb nyomozójához, Carl Mørckhöz fordul, és megkéri, hogy csapatával vizsgálja meg újra a rég lezárt esetet. Carl, Rose, Assad és Gordon hamarosan szövevényes bűncselekmények nyomára bukkan. A korábban balesetnek vagy öngyilkosságnak elkönyvelt ügyeknek van egy furcsa, közös vonása, amely a nyomozók feltevése szerint sorozatgyilkosra utal. És ha igaz a sejtésük, akkor hamarosan üt a következő áldozat utolsó órája!
A Q-ügyosztály felveszi a harcot az idővel és a világjárvány által rájuk kényszerített korlátozásokkal, hogy megakadályozzanak egy újabb borzalmas gyilkosságot.

Szerintem: 

Sorozatoknál gyakran leírom, hogy

akkor tudnak igazán ütni, ha a szerző képes kötetről kötetre produkálni azt a pluszt, ami sikerre vitte, amiért megszerettük – ugyanakkor valamiképpen meg is tud újulni, nem mindig ugyanazt adja el kicsit másképpen.
Jussi Adler-Olsen a sorozata 9.részével ezt megugrotta – jobban, mint az utóbbi pár részben bármikor.

A trükk az, hogy a Q ügyosztály most először nem csak a múltbéli eset után nyomoz. Egyrészt, megvan a maguk szokott ügye: Carl még fiatal rendőrként egy robbanás helyszínén volt, ahol a kiszemelt autójavítón túl az utcán egy kisgyermek is életét vesztette. Ezt az ügyet veszik újra elő, mert van benne egy részlet, ami mással is összekötheti: a só. Ugyanakkor a Covid miatt a rendőrök kevesen vannak, így kénytelenek mai ügyekkel is foglalkozni. Ilyen egy meggyilkolt és egy eltűnt asszonyé.
Adler-Olsen abban a tekintetben ravasz, és jól szerkeszti a könyveit, hogy majd minden összefügg mindennel, de akkor is áll: az ügyosztály végzi a saját munkáját, miközben friss gyilkossági ügyön is dolgoznak párhuzamosan.

Izgalmas lett, jók az összekapcsolódások, és élveztem, ahogy egy-egy fejezetre a gyilkosok fejébe is beleláthattunk. Ott is alakulnak az események, döntéshelyzetek vannak, és azoknak is megvolt a maga feszültsége.
Jól eljátszik azzal a kérdéssel is, hogy az önbíráskodók esetében kivel szimpatizáljanak még a rendőrök is? Ki is van mondva, hogy az emberiség szemetét takarítják el. Csak éppen a főkolompos majd mértéket veszít, és amikor már ártatlanok is veszélybe kerülnek, ez a dilemma már nem áll.

Skandináv krimi, így természetesen elég nyomasztó részletek vannak benne. Adler-Olsen történetei a mozgalmasságukkal és a gyors cselekménnyel nagyon olvastatják magukat, de ha kicsit megállunk, akkor elég rettenetes képeket pakol egymásra. Elég csak a villámsújtotta lányra gondolni, aki azon kárörvendezik, hogy a társait agyon is csapta a villám. Közben meg az ő méhében ott van a villámlás megégette és -ölte magzat.

A nyomozók magánéleti gondjai és nyomora erre épül rá.
Igaz, itt is van egy kis különbség. Carl élete most sínen van – megszületett a kislánya, boldog apuka és jól megvannak a párjával is. A többiek, akik szenvednek helyette is: Assad küszködik a visszakapott családjával, akiket tönkretett az előző részben megismert terrorista. Néha szabályosan menekül otthonról, olyan viszonyok vannak. Nyomorult Gordon még most sem heverte ki Rosét, de legalább elkezdene randizni, csak éppen nem akar összejönni neki.
Folyamatosan építgeti őket Adler-Olsen, és szeretem is, ahogy a kötetek között van fejlődése a karaktereknek. Az pl. nagyon merész, ahogy a morc Morck most boldog apuka – miközben érthető is.

Kortárs regény, és a szerző beleemelte a Covidot is a cselekménybe. Érdekes is volt, ki mit gondol és hogyan bolygatta fel a rendőrség életét is a vírus. Azon meg poénkodni is lehetett, hogy Carl mikor és miért vesz maszkot.

Végül, de nem utolsó sorban bejött a címválasztás is. Az, ahogy a só mindenütt ott van a cselekményben, de a cím mégsem Só, hanem Nátrium-klorid. Ami valójában a só, de így mennyivel másképpen hangzik…

Eddig is ez volt az egyik kedvenc skandináv krimi sorozatom, de most visszatért a hitem is, hogy a szerző tud még olyan sztorikat hozni, mint kezdetben.