Önálló Gemmell-történet, saját világgal és

szereplőkkel, de aki elég kötetet olvasott a szerzőtől, pontosan felismeri benne a témáit, szereplőit, cselekmény elemeket. Ez nem panasz – én pl. ezekért szeretem a Gemmell-regényeket.

Az egyik, hogy felismerhetően mitológiai alapokkal dolgozik. A történet a Gabala lovagokkal ismertet meg minket, akik a királyságban az igazság bajnokai voltak, legalább akkora harcosok, mint igaz emberek. Nem tud nem eszembe jutni róluk a Kerekasztal lovagjai az Arthur-mondakörből, amihez Gemmell előszeretettel nyúlt vissza. De, modern példát is találok: hasonlítanak a Jedi rendre is a szabályaikkal. Ahogy egyedi egy jedi kardja, nekik a páncéljuk az. Vagy, a házasodási tilalom.
A történet egyik hőse az utolsó, egyedül maradt Gabala lovag, aki máig vezekel, amiért nem mert a társaival tartani egy másik, démonokkal teli világba. De visszatérő elem lesz a lovagok köre: megtudjuk, mi lett az eredeti lovagokkal, és újjá is szerveződnek majd, de ezúttal nem gáncstalan hősökből – gyarló emberekből, akiknek van miért vezekelni. Ezért is Kétes hírű lovagok a cím, rájuk utal. (Megjegyzem, azért akad kivétel is. Llaw és Nuada nem kell, hogy a saját rossz döntéseik miatt szégyelljék magukat, ők jobb emberek.)

A másik, a zsarnoki hatalom elleni küzdelem. A megőrülő király, a titokzatos és gyilkos vörös lovagjai egyre jobban sanyargatják a népet, és rohan minden a pusztulásba. Llaw köré ellenállás szerveződik, és mire a kovács feleszmél, már egy lázadást kell levezényelnie új társaival. Akad köztük több hegyi ember is – akik azt a tiszta erkölcsöt hordozzák, amelyet a szerző rendszeresen az ilyen félig vadon, szabadon emberek sajátjának szokott adni a történeteiben.
Itt talán éreztem némi aránytalanságot: az sokáig tart, amíg egyáltalán eldöntik, hogy kiállnak a király és a lovagjai ellen. Tovább tart, amíg a lovagok újjáalakulnak. Majd ahhoz képest nagyon gyorsan lezajlik a háború. Egy közel 600 oldalas regényt azért nem neveznék összecsapottnak, el is varrja a szálakat, és minden hős sorsát kerekké teszi, de akkor is furcsa, ahogy a nagy előkészítés után úgy lezajlik minden.

A harmadik, a világok közti átjárásra szolgáló kapuk. Több Gemmell-regényben is ilyen kapukon keresztül utaznak világok vagy korok között. Itt két világot kötnek össze, és többször át is lépnek rajta.
Különösebben nem tennék hozzá semmit – illett a történetbe, és itt is működik anélkül, hogy ezzel összekötné más regényeivel a szerző ezt a sztorit.

Negyedszer, a tipikus hőstípusok és cselekményszálak. Nem egy történetben van egy olyan fiú, akit a zsarnoki hatalom majdnem megöl, a nyíllal hátba lövés maga is visszatérő elem. Ahogy ezek a fiúk a jövő szempontjából meghatározóak lesznek – az itteni a Színek őrzőjévé, mágikus teremtménnyé válik, egy másikból király lett egy másik történetben és még lehetne sorolni. Ahogy a történet egyik hőse egy harcos leány mellett találja majd meg a családi békét. Ahogy az egyik szimpatikus hős feláldozza magát másokért. Annyi új elem szokott lenni, hogy ne ugyanazt mesélje Gemmell mindig kicsit másképpen, de azért megvannak ezek a kedvenc elemei.

Ha már emlegettem az új elemeket. Itt kettő olyan is van, amit izgalmas volt felfedezni.
Az egyik, a vörös lovagok másságának és erejének a titka. Az nem volt különösebben meglepő, hogy kik ők. Amint arról van szó, hogy milyen könnyeden győzték le a király korábbi bajnokát, és milyen a viselkedésük, leesett egyből. A történetben ez később válik kimondottá, bár akkor oda van mellé téve, hogy mélyen tudták, kik ezek a lovagok, csak reménykedtek, hogy mégsem. Viszont, amiért ilyenek, az már meglepő. Gemmell egészen egyedi vámpírokat alkotott, és különösen tetszett, ahogy a végén az egykori legnagyobb lovag küzdeni kezd magában azzal, ami vele történt.

A másik, a Színek mágiája és jelentősége. Ötletes, szépen kidolgozott. Érdekelne is, hogy Brent Weeks vajon olvasta-e e lovagokat, mert a színek öntése az ő sorozatából nagyon eszembe jutott néha.

Szerettem a történetben azt is, hogy sok jó gondolat van benne emberségről, jóvátételről, hősiességről. Könnyen rá lehetne fogni, hogy egy nagyon fekete-fehér világképpel dolgozik, és klasszikus jó – rossz felállás van benne, de ezen túlmutató karaktereket írt a szerző. Morrigan, aki az életben maradáshoz vámpírként szívta el fiatal férfiak életét, ugyanakkor a lovagok ellen harcolt és az életét adta, hogy a királlyal végezzen. Aggófű, aki tolvaj, gyilkos és erőszakoló volt, de aztán mindenét feláldozó lovaggá válik.
Ha jól rémlik, ki is mondja majd az egyik szereplő, talán Nuada, hogy az ember hibázhat, tehet rossz dolgokat, de mindig van esélye változtatni az életén, és jóvá tenni dolgokat.

Gemmellt jó mesélőnek tartom, és ez a regénye is jó ilyen szempontból. Nagyon hatásos jelenetei vannak, és jó érzeke volt a leírásokhoz. Nuada halála az almafa virágzásával az egyik legszebb, könnyen lehet, az a drámai rész fog eszembe jutni, ha utólag erre a regényre gondolok. De az a belső vívódás is, amikor a valaha élt egyik legnagyobb lovag küzd az átkával, hogy felmérhesse mi lett belőle, szintén ott lesz a szerintem legjobb jelenetek között. Mesélős, filmszerű.

A szerzőtől nálam a Drenai saga a csúcs, azt a szintet azért nem érte le, de egy-egy résznél kifejezetten közel volt hozzá. Szerettem ezt a regényt.

Idézet: 

Az ember az, amit tud. Ám a lelke vágyakozik mindaz után, amit nem ismer, mert ott van elrejtve mindaz, amivé válhat.

Az eszed egyszerre kard és pajzs, nézőpont kérdése. Ha akarsz valamit, akkor tervezd meg! Gondolj mindarra, ami rosszul sülhet el, és képzeld el mindazt, amit megtehetsz, hogy helyrehozd. Aztán tedd meg!