Fülszöveg: 

Bécs, ​1914. Lucius ifjú orvostanhallgató, amikor Európában kitör az első világháború. Rabul ejtik a frontsebészetről szóló szép, romantikus történetek, így rögtön jelentkezik önkéntesnek, arra számítva, hogy egy jól felszerelt, tábori kórházba kerül. Ám amikor megérkezik a Kárpátok egy távoli, magasan fekvő völgyében álló, katonai célra rekvirált templomhoz, egy olyan előretolt állást talál, ahol farkasordító hideg van, és korábban tífusz tombolt. A többi orvos már elmenekült, és csak egy rejtélyes ápolónő maradt ott: Margarete nővér. De Lucius kezében még sosem volt szike. Miközben a téli tájon dúl a háború, beleszeret abba a nőbe, akitől meg kell tanulnia a kényszer diktálta, brutális orvoslást. Egy nap egy különös katonát hoznak be hozzájuk a hóból, akinek az egyenruhája furcsa rajzokkal van kitömve. Bár menthetetlennek tűnik, de végül Lucius olyan döntést hoz, amely örökre megváltoztatja az orvos, a beteg és a nővér életét. 

Szerintem: 

Se nem egy

megszokott romantikus, se nem egy megszokott történelmi, háborús regény. Valami hiányérzet maradt is bennem, és ezen a regényen még gondolkoznom is kell.

A háborút a könnyebb megfogni benne: Lucius nem igazán találja a helyét az 1910-es évek Bécsében. Orvostanhallgató, aki a háború kitörésekor bevonul katonaorvosnak. Egy fronthoz közeli kórházba kerül, ahol meg kell próbálnia minél több embert életben tartani.
Nem közvetlenül a harcokat látjuk, de azt igen, mit tesz a benne harcolókkal. A cselekményre hatással van, hogy a front hol van éppen, és a témák közé kerül a PTSD is, ha itt még nem is nevezik annak. Horváth szerint abban szenvedett, de ez még nem az a kor, ahol ennek nevet adnának és próbálnának rajta segíteni. Lucius próbálkozik majd, de hogy ismételjem magam, ez nem az a kor.

Romantikus regényként meg van benne egy pár: Margarete, a kórház egyetlen megmaradt apáca ápolónője és Lucius között lesznek majd gyengédebb szálak is. Csak éppen ez nem egy szenvedélyes szerelem, és valahogy steril is, ahogy meg lett írva. Inkább érzem benne azt, hogy két kegyetlen körülmények közé került, félelemben élő ember egymásba kapaszkodik. Az egész történetet ismerve meg Lucius szerelme valahogy több volt. Margarete simán tovább lépett, ugyanez a férfinak nem ment. A nő kísérti. Sajnálom is, hogy nincs egy utóhang, mert érdekelne, hogy a búcsú megadja-e a lezárást és Lucius hogyan tud továbblépni.

Az egésznek van egy vigasztalan, szomorú hangulata, ami nekem nyomottá tette a történetet, meg engem is. Ok, a világháborúról, szenvedő és csonkolt emberekről, meg hasonlókról nem lehet vidám könyvet írni. De valahogy maga Lucius olyan depresszív, szorongó alkat, ami nem esett jól.
Ráadásul ő a kiemelt szereplő, egyedül őt ismerjük meg kívül-belül. Máskor talán díjaznám, hogy ő nem a szokott hősies főszereplő. Sokkal közelebb áll a hétköznapihoz, és olyan félelmei, szorongásai vannak, amelyeket könnyű átérezni. Nincs is olyan helyzetben, hogy bárhol átválthatna a személye a hős lovagba. Az, hogy mindent képes hátrahagyni, és a végén Margarete keresésére indul, a legönállóbb és bátrabb tette a kötetben. És mégis, szerettem volna, ha több tud lenni.

Elméletben tudom a történet olyan kis finomságait értékelni, mint Horváth mit veszít a háborúban, és az élet miképpen ad neki kárpótlást. Ahogy az egyes emberek megtalálják a megbékélést, megbocsátást a sorsukban. A gyakorlatban meg sajnáltam őket, és a történetet kicsinek éreztem.
Mert ez nem a hősök, ez a hétköznapi emberek története. A maga módján ebben is van hősiesség, de nem ilyen könyvet akartam most olvasni.

A stílusát is száraznak éreztem. Közöl dolgokat, de nem érezteti át. Szerintem ezért nem éreztem igazinak a szerelmi szálat, vagy nem rettentett el, ami a kórházban történt. Most nem tudtam magamból azt a plusz érzelmet beletenni.

Vagyis, ezt majd egyszer, más hangulatban újra kell olvasni. Van egy olyan érzésem, hogy más idegállapotban jobban tetszett volna.