Fülszöveg: 

Elérkezett a végső háború.

Aelin Galathynius rabszolgából a király orgyilkosává, majd egy birodalom királynőjévé vált. Útjának utolsó, szívbe markoló szakasza a háború kitörésével veszi kezdetét.

Aelin mindent kockára tett, hogy megmentse a népét – csakhogy hatalmas árat fizetett érte. A tündérkirálynő vaskoporsóba zárta, és most tüzes akaratának utolsó lobbanására is szüksége van, hogy elviselje a kínokat.
Ha megtörik, Maeve pusztulásra ítél mindenkit, akit szeret. Csakhogy Aelinnek fogytán az ereje…

De hiába került ő fogságba, a barátainak mennie kell tovább. Bizonyos kötelékek elmélyülnek, míg mások örökre megszakadnak.
A tenger túlpartján Rowan, hű társaival foglyul ejtett hitvesét és királynőjét keresi – nehogy végleg elveszítse!
A sors fonalai végül összeérnek, és kénytelen mindenki összefogni, miközben Aelin a saját életéért és egy jobb világért küzd.

Szerintem: 

A végjáték. Egy hosszú sorozat

hosszú vége – újabban tudok szenvedni attól, hogy Maas szerintem túlhozza a cselekményszálakat, és ezt most is éreztem.

Nézzük csak a cselekményt: a főszereplők mind a maguk szálán haladnak előre, hogy majd a döntő csatában összetalálkozzanak egymással és együtt vívják meg a világuk sorsát eldöntő csatát. Aelin fogságban, igyekszik önmaga maradni és szökni. Rowan a felesége megmentésén dolgozik. Mások háborút vívnak, míg Dorian a kulcsok begyűjtésén dolgozik. Nem lehet azt mondani, hogy nincs benne cselekmény, de az oldalak számához képest mégsem olyan sok az, ami történik.
Ezzel együtt vannak benne kifejezetten jól sikerült jelenetek – nekem mindig is Dorian volt az egyik kedvencem, így nem véletlen, hogy nekem a 3. kulcs megszerzése tetszett legjobban, de érezhetően sok rajongói kedvenc karakter mozog ebben a világban, és Maas igyekszik is mindenkinek legalább egy nagy pillanatot adni. Talán ettől is annyira nyújtott, de a rajongókat ki kell szolgálni…

A történet mellett kiemelten fontos, hogy a szereplők lelkében milyen viharok dúlnak. Maas alaposan meséli a fájdalmaikat, dilemmáikat, vagy éppen az örömeiket és a boldog perceket. Azért ezen a téren már nagy fordulatot nem kell várni: már kialakultak a végleges párok a szerelemben, és a szereplők is mind oldalt választottak a háborúban. Legfeljebb annyit húz véglegesre, hogy akik eddig nem jöttek össze, mint Aedion és Lysandra, itt megkapják a maguk történetét befejezését.
Azt azért megjegyzem, ahhoz képest, mekkora háborút és ki ellen vívnak, nincsenek nagy veszteségek. Itt is éreztem a rajongói bázis hatását – senki kedvencét nem akarta megölni. A háborúban sokan elesnek, de nem a kiemelt szereplők. Közülük egy veszik oda, de az a szereplő, aki ezzel megmenti a fia életét és abban a tudatban halhat meg, hogy a gyereke nem haragszik rá, és jó szívvel fog emlékezni rá, meggyászolja majd.

Szórakoztató is, olvasmányos is. Maas a jó mesélők közt van, itt is könnyen lehetett haladni. Még akkor is, ha én eljutottam abba a szakaszba, hogy már nem akartam volna a szereplők önvádjait és lelki válságait ilyen mélységben olvasni – de ifjúsági regény, annak ez is a része.

Mivel már annyira a történet végén járunk, élesebben fekete-fehér a világa. Maeve és a szövetségesei a rosszak, míg Aelin és a barátai a jók. Legfeljebb olyan akad, aki utólag kap valamiféle felmentést, ha azért teljes megbocsátást nem is – Dorian apja és tettei most kapnak kis magyarázatot, így a fiatal király már nem kell, hogy gyűlölje az apját. Az értékei változatlanok a történetnek: hűség, barátság, család, bátorság.

Írnám, hogy ennyi volt és vége a sorozatnak, de azért egy kis ördög ül a vállamon. Maas tündéres sorozatokat ír, és itt is van egy olyan rész, ahol más világok tündérei vannak megemlítve. Csak nem arra készül Maas, hogy összeköti a sorozatait? Azt nem tudom, az mennyire tetszene. Én minden esetre szeretném így elengedni ezt a sorozatot, ebből nekem ennyi bőven elég volt.