Fülszöveg: 
Kertész Erzsi HUBBY-díjas szerző, több sikeres gyerekkönyv és gyerekkönyvsorozat írója. Alkotótársa egy meghökkentően fiatal illusztrátor, Zsoldos Réka. Kettőjük közös könyve sziporkázóan különleges lett: a nagysikerű Dalia és Dália új köntösben!
Tanulságos és szívfacsaróan kacagtató, párválasztós lovagmese!
Szerintem:
Mese, de elég hamar úgy gondoltam, hogy
paródiának is elmenne. Veszi az olyan mesék, mint az Aranyhaj és a Hamupipőke elemeit, és úgy csavar rajtuk egyet, hogy az nem simán humoros, de az eredeti kifigurázása is.
Kezdjük az alaphelyzettel: Dália a toronyban várja a megmentő lovagot. Megérkezik Dalia, akinek ez nem jelzője, hanem a neve, fel is megy a toronyba a lányhoz. De e lovag nem lányt menteni jött, aki különben sincs bezárva, hanem egy bálra rak ki plakátokat. A lánynak megtetszik a párt kereső lovag a poszteren, és készül is, hogy valami szép ruhában meghódítsa Tivadar szívét a bálon. De annyi minden kap itt pofont – Dália tényleg megkapja Tivadar figyelmét, de jól otthagyja majd, mert közben rájön, hogy ő nagyon nem olyan lovag, akiről álmodozott. Vagy: mire Dália elindulna megmenteni Pupillától Daliát, kiderül, hogy a lovagot pont a lány padlására zárták be.
Lehet mesének olvasni, amiben tényleg az a pláne, hogy miképpen tér el az eredeti mesevilágtól. Nem akarja bántani az eredetit, csak frissíteni rajta. Hogy ma már nem az a menő, hogy a lány vár a megmentő lovagra, hanem ha útra kel – meg hasonlók. És mégis, nem tudok szabadulni attól, hogy paródiának érzem.
Azért is, mert a főszereplőiben is érzem ezt a vonalat. A két lovagban, Daliában és Tivadarban Kertész Erzsi fogja és nevetségessé teszi a lovagi eszmény mindkét oldalát. Tivi a hősszerelmes, kedveséhez szonettet író hős, a lovagi szerelem eszményképének lovagja. Csak éppen lányosabb és nyámnyilább – vagyis paródiája az eredeti eszménynek. Dalia meg a karddal hős, nagy vadász, akinek a szavakkal és érzésekkel gyűlik meg a baja. Ha lenne még benne hiúság is, akkor Gaston jutna eszembe róla a Disney Szépség és Szörnyetegéből. De Dalia jószívű, csak egyszerű és bárdolatlan. Meg roppantul szeret vadászni, sajnáltam is szegény vaddisznókat.
Pupilla sem egy tipikus banya – nem ő tehet arról, hogy a nézése minden férfiból birkát csinál. Ő sem rosszat akar, csak egy olyan társat, aki mást is tud mellette csinálni, mint IQ-t vesztve bámulni és virágot szedni neki.
Dália talán csak az egyetlen, aki majd észreveszi magában a nevetséges vonást, és megváltozik. Ő fel tudja adni a toronyba megmentőt váró vagy a bálon férjet fogó szépség meséjét, és elindulna maga kézbe venni a sorsát. Az már más kérdés, hogy a történet rövidre vágja, és elég csak a padlásra felmennie.
Mesevilág, mese elemek, és jószándék. Kedves és helyes mese ez, gyerekként jobban értékelném. Most tényleg az a bajom, hogy felnőtt fejjel nagyon ez a paródia-vonal akadt be nálam, és nem tudom elereszteni.
Már a cím, nevek is: Dalia és Dália. Az a Dalia név, ami lehetne jelző is, és virágnév a lánynak.
Tudtam szeretni a mesét, és mégis, annyira kötekedni akarok vele, amiért nem hagyományosabb, hogy nem is értem magam.
Végül, ugyanígy érzek a rajzokkal is benne. Nem rondák az illusztrációk, van is benne bőven, de nem is szépek. Nekem furák az emberi alakok, főleg az arcok. Az orrok. Sokkal rosszabbakat láttam már, ez még a könnyen forgatható és élvezhető kategória, de mégis. Nem az igazi.
Még gondolkozom, hogy tudnám frappánsan megfogalmazni, hogy ez egy jópofa mesekönyv, szerettem benne, hogy más, mint a klasszikusok, de mégis, pont ez a mássága idegesít is.
Idézet:
A regények mind hazudnak, gondolta elsősorban: egyetlen lovag sem olyan, amilyennek a könyvek lefestik őket. A valóság siralmas. Kiábrándító.
