Fülszöveg: 

Hogyan találjunk meg egy pasit tíz nap alatt?

Amikor az egyedüllétre berendezkedett Delphie egy hamburgerfalatka okozta fulladás miatt a túlvilágon találja magát, azt gondolja, ennél váratlanabb fordulat már nem következhet a számára. A bizarr helyszínen azonban belebotlik a legdögösebb férfiba, akit valaha is látott, és akiben minden bizonnyal megtalálta a lehetséges lelki társát.

Az idillnek azonban egy csapásra vége szakad, amikor valaki beront, és végzetes hibára hivatkozva visszaküldi a férfit a földre. A kétségbeesett Delphie kap egy második esélyt: ő is visszatérhet az élők sorába, ha tíz napon belül eléri, hogy a titokzatos idegen önszántából megcsókolja. Ahhoz azonban, hogy megtalálja a férfit egy milliók lakta városban, Delphie-nek a szívére kell hallgatnia, és meg kell tanulnia segítséget kérni…

Szerintem: 

Hol is kellene kezdenem? A helyzet az, hogy ez megint egy olyan könyv, amiben volt, amit nagyon szerettem. De – utána mindig

tudok mondani valamit, jön egy de, ami viszont nem volt tetszetős.

Az alapötlet pont olyan, ahogy a mennyei ügyintéző elmondja. Mert különben az alaphelyzet az, hogy egy huszonéves, unalmas leányzó belefullad a kajába és meghal. A másvilágon aztán egy kelekótya segítőt kap és belebotlanak egy másik friss halottba, aki Delphie álmai pasija, lelki társa. De ő tévedésből halott, mehet vissza élni. Delphie is kisír még egy esélyt: 10 napot kap, hogy a másvilági élményére nem emlékező srác megcsókolja, vagy újra meghal. A segítő szerint ez nagyon romantikus regényes és csajos, könyvbe való. Valóban.

De! A történet aztán olyan folytatást kap, amit nehezebben vett be a gyomrom. Elkanyarodik egészen másfelé. Delphie eleinte fel sem fogja, hogy csak 10 napja van, majd nem tud mit kezdeni. Majd próbálkozna, csak olyan béna és szerencsétlen boldogtalan, hogy az már viccel felér. Nem segít az sem, hogy a másvilágról még osztja is neki az észt az őrült nőszemély, hogyan szedje fel a fiút. De, ami a lényeg románc szemszögből, hogy az élő fiatalember egyáltalán nem tűnik Delphie típusának. A nagyon menő, népszerű srác és miss Átlagos Unalmas? Esélye sincs. Viszont, az ellenséges alsó szomszéd egyre többet segít be és ott pattogni kezdenek a szikrák. Kicsit van benne humor, kicsit romantikus, csak valahogy nem az, amit vártam. Bár, inkább az jön a 'de' után, hogy Delphie próbálkozásai annyira bénák, hogy szánalmasságuknál fogva már viccesnek sem találom őket.

Aztán, a főszereplők. Ötvöződnek bennük a szerethető és az irritáló vonások. Delphie nagyon kedves, helyes lány. Ha akar, jól tud kinézni is. Sok tekintetben a szomszéd lány típus, talán csak félénkebb az átlagnál. A szomszéd srác meg mogorvának tűnik, de arany szíve van és kiderül, elég sok közös témájuk, problémájuk van, amiben tudnak egymásnak segíteni. DE! Annyira nem szeretem, amikor ellentétesen és direkt össze nem illőnek állítja be a történet párját. Miközben Delphie kapcsán mindig a negatív megerősítés jön – pl. nem vékony lány, egyszer ecseteli az alakformáló fehérneműt és a vaskos combjait –, addig szomszéd srác meg egyre inkább álompasinak tűnik. Jóképű, Timothee Chalamet-hoz hasonlítja és még spoiler Igaz, Jonah – a pasi, akit meg kellene csókolni – még messzebb van tőle. Bulis sikeres modell, míg Delphie a házból se nagyon mer kilépni.
Plusz, ahhoz nagyon kell idő, hogy Delphie-t megkedveljem. Engem egyszerűen irritálnak az ilyen szerencsétlenkedő, szürke és reménytelen esetek. Majd persze menet közben az új tapasztalatok miatt összeszedi magát és bátrabb lesz, de eleinte csak egy rakás szerencsétlenség. Jelentéktelen, de annyira, hogy nem is akartam drukkolni neki. A másvilági és különben halott segítőjének kis ujjában is több élet volt, mint Delphie mindenében összesen.

Azzal is nyüglődöm, hogy mennyire jópofa vagy éppen irritáló a romantikus klisék halmozása. Kb. azt kapjuk, hogy egy kötetbe mindent belenyom Greenwood, ami csak eszébe jut. A romantika mániás mellékszereplője meg mindet kiszúrja, romantikus bestsellerekhez hasonlítja és megnevezi a trope-ot is.
Komolyan nem tudom, hogy ezen vigyorogjak és lássam benne a poént, vagy akadjak ki azon, amikor a szereplővel olyanokat mondat, hogy 'ilyet Nicholas Sparks se tudna írni.' 'Ez annyira szuper fordulat, hogy legfeljebb Lucy Score tudna még ilyet írni' meg hasonlók. Éppen csak azt nem írja, hogy 'Kirsty Greenwood drágám, te vagy a romantikus komédiák királynője, ilyesmi másnak eszébe sem jutna.'
Tényleg el kellene engednem, és lazábbra venni, csak annyira el van túlozva.

El van túlozva – ez annyi mindenre igaz ebben a könyvben. A szereplőkre, a helyzetekre, a románcra, a humorra. Tudom úgy is nézni, mennyi minden szerethető akad benne mellette, csak az a de. Beakadt.

Pedig igazság szerint még tetszene a stílusa is. Könnyed, limonádés, mókás, és a mellékszereplők között nem egy nagyon jellegzetes, élettel teli lett halott létére is. A szituációi között akadnak humorosak is, csak sajnos általában kiszúrtam valamit, ami nekem már túlzás. Pl. az valahol vicces, hogy az estélyre belógva írónk megvágja magát és majdnem le kell fújni az egészet. De az, hogy Delphie az alakformáló bodyval kötözi el a sebet… Valahol sejtem, hogy ez is poén akar lenni, de most komolyan? Combfix, mint érszorító?

Lehet nyáron, kevésbé depresszíven sokkal jobban tetszene, mert nagyon sok romkom eszembe jut, amiknél sokkal jobban tetszett. Ez jópofa. Csak éppen a hangulatomhoz most jobban menne egy sorozatgyilkosos mészárlás, mint egy kis másvilági romantika.