Fülszöveg: 
A Solomanciában El, Orion és a többi diák a végzős évbe kezd bele, amelynek végén baljós árnyként lebeg a záróvizsga réme. Ezt a halálos hagyományt csak kevés diák éli túl, ám El eltökélten hisz benne, hogy az ő csapata sikerrel jár. Ahogy azonban az iskola egyre vérszomjasabbá válik, úgy fogy a remény, és El kénytelen felismerni: néha csak úgy lehet megnyerni a játékot, ha az ember felrúgja a játékasztalt…
Szerintem:
Az első kötetet még tudtam
szeretni. Abban volt egy jó ötlet, és nem kamaszoknak meg romantikára vágyóknak volt címezve. Ez most kb. olyan volt, mintha visszaléptünk volna párat.
Kezdve azzal, hogy a fő konfliktus az lett, hogy El és Orion milyen kapcsolatban is vannak egymással. Elég passzív-agresszív, amit bemutatnak – odavannak egymásért, amit El nagyon nem akar megélni. Jellemző, hogy akkor engedi meg magának a szerelem megélését, a szép jövő elképzelését és tervezgetést, amikor Orion természete majd mindent jól romba dönt. Kinek kell boldog élet a szerelmével, ha halálig küzdhet egy összeomló iskolában?
Egyre nehezebben viseltem El öngyötrését is. Vágyik sok mindenre, egy világot jobbá tenni akaró erős hősnő, aki úgy csinál, mintha a történet főgonosza lenne. 2 kötet után sem értem meg, hogy ha barátkozna, közösséget akar, akkor miért undok mindenkivel? Hogy akarja bizonyítani, hogy ő nem egy lelkeket kitépő gonosz banya, ha pont úgy viselkedik, mintha az lenne?
Ezeken felül az iskola elvesztette a veszélyességét. Már nincs olyan feszültség – az iskola megtisztítva, jobban vigyáznak egymásra, és elég egyszerű tervet találnak ki arra is, hogy éljék minél többen túl a záróvizsgát, ami már-már röhejesen néz ki. Megvan az Éhezők viadalában, amikor ledobják őket, ott van minden jó cucc egy helyen, és harcolni kezdenek egymással? Az jutott eszembe, annyi különbséggel, hogy itt csak el kell rohanni a kijárathoz, amíg mások elkapnák őket. A terv meg annyi, hogy El és Orion feltartják és ölik a szörnyeket, amíg a többiek kijutnak. Kellett egy év megalkotni, nem semmi…
Egy komolyabban vehető fantasy visszalépett YA romantikus irányba, egy lassanként ellenszenvessé váló főszereplővel. Nem esett jól.
Hosszúnak is éreztem a tartalmához képest. Sok a felesleges, lassító öngyötrés és toporgás benne. Ha arra gondolok, hogy 3. kötet is lesz, meg is ijedek. Már ezt sem sikerült tartalmasan megírni, mi lesz akkor itt még egy köteten át?
Kicsivel több szereplőt mozgat, többet szerepel Chloe. Viszont lényegében senki nem tud a cselekményhez adni, annyira El és az ő gyötrődése van a középpontban. Azt is szívesebben olvastam volna, ahogy Orion küzd magában, hogy le tudja győzni a vadászösztönét.
Novik történetmesélését, stílusát szeretni szoktam, de most ez a sok tinis rész elrontotta nekem ezt is. Ritkán akad benne egy-egy jó ötlet vagy jelenet, de leginkább csak fogtam a fejem, hogy miért nem tud izgalmasabb, okosabb és felnőttebb lenni a történet?
A Solomancia középső kötete tehát csalódás volt. Nem mondhatnám, hogy kedvet kaptam volna még egyszer visszatérni a világába.
Idézet:
Senki se normális – hadartam csüggedten. – Csak emberek vannak, van köztük nyomorult, és boldog is, és neked ugyanannyi jogod van a boldogsághoz, mint bárkinek… se több, se kevesebb.
