Fülszöveg: 

Az ​istenekről kiderült, hogy ők is csak halandók, az elnyomott rhunák pedig fegyvert ragadtak uraik ellen. Ám a küzdelem még csak most kezdődik…

Raithe, az Istenölő végzett egy fhreyjel, és ezzel kirobbantotta a lázadást, csakhogy a szolgaként tartott embereket ősidők óta megosztó viszályok meggátolják, hogy összefogjanak közös ellenségük ellen. De még ha a klánok egyesítenék is hadaikat, hogyan remélhetnék legyőzni az isteni varázserővel bíró fhreyjeket?

A válasz a tengerentúlon rejlik egy messzi-messzi vidéken, amelyet egy magának való, konok faj népesít be, akik megvetik a fhreyeket és az embereket egyaránt. Mielőtt kifutnának az időből, Perszephoné kétségbeesett utazásra indul, hogy segítséget szerezzen kis csapatával, melynek tagja Suri, az ifjú látó, és Arion is. Útjuk egyenesen Elan sötét szívébe vezet, ahol egy ősi és félelmetes ellenfél várja őket…

Szerintem: 

Bár Kardok kora a címe, simán a

Fejlődés kora is lehetne, bár tény, hogy az nem hangzik annyira jól. De ez az a rész, amelyben az emberiség minden téren szintet lép. Nagyon élveztem is olvasni, ahogy az őskori viszonyok közül haladnak a középkor felé. Fantasy, így nem akadok fenn azon, hogy évtizedek, esetleg századok munkája történik meg egyik napról a másikra.

Ha csak nagy vonalakban összeszedem: a keréktől kezdve a zsebeken át a fémötvözetekig és a királyságig jutnak el, a nyelvi fejlődésről nem is beszélve. Azon jót is mosolyogtam, amikor kezdetekben a törpök szembesülnek azzal, hogy az emberek hol tartanak, és megjegyzik, már nem csodálják, hogy az elfek állatként tekintenek rájuk. Az emberi lelemény diadala végig, és ez akkor is lélekemelő volt, ha a valóságban hiteltelen, hogy az íjászat feltalálása kb. 2 nap alatt összejött íjjal és nyílvesszőkkel együtt.
De, ha már emlegettem, nagyon ötletesnek találtam, ahogy a tárgyak és fajok kezdik megkapni azt a nevüket, ahogy később ismerjük őket a sorozatban – vagy a fantasy zsánerben. A törpök, elfek nevei kitaláltatnak, és most kezdenek beépülni a köznyelvbe, és a folytatásból tudjuk is, mennyire tartós lesz.

De mindez jó előjel is, mert az elfek udvarát is látjuk – eljutnak arra a pontra egy belviszály után, hogy az embereket ki akarják írtani. Meg sem fordul a fejükben, hogy bármilyen nehézségbe ütköznének, legfeljebb Nefron és harcosai jelenthetnek gondot, de a mágia miatt tőlük sem tartanak. Én meg előre várom, hogy megkorát koppannak majd, mert minden most megjelent felfedezés majd rajtuk fog csattanni, pofonnál is jobban.

Miközben nem kevés kaland van – Mawyndule oldalán követjük az elfek megosztottságát és egy merényletet; Perszephoné vezetésével többen mennek a törpök földjére szörnyet ölni; Raithe valahogy a törzseket kellene, hogy összefogja a gyűlésen –, tulajdonképpen ez az egész egy nagy előkészítése a hamarosan kitörő harcoknak. Elhangzanak jóslatok, feltalálnak dolgokat, terveket szőnek, és mindazt azért, hogy a szemben álló felek majd egymásnak ütközzenek a folytatásban.

Még közelebb hozza a szereplőit, és azt vettem észre magamon, hogy már kedvencem is, annyira meg tudtam szeretni sokakat. Eposzi alakká kezdenek kinőni, és mindenki egyre csak fejlődik. Ok, tudok kivételt is, mert Nefron mindenki felett uralkodó terveivel az egyik legérdekesebb figurából az egyik legveszélyesebbé kezd lenni a szememben. De a többség olyan alak, akik megtalálják a helyük és az erősségük, kiállnak a csapatuk mellett, és miközben jobb emberek, a szakmájukban is egyre jobbak lesznek. Nagy áldozatot hoznak – szegény Minna –, vezetni kezdik a többieket, elkezdnek tovább látni a saját elképzeléseiknél és nyitottabbak tudnak lenni.

Bővül a regény világa, új népet ismertet meg közben és Suri fejlődésével maga a mágia is több színnel lesz jelen. Még mindig van új ötlete Sullivannek, noha ez már összességében a sokadik kötete ebben a világban.

Nagyon filmszerű, olvasmányos is. Jól játszik az érzelmekkel – drámai tetőpontok, sírós jelenetek, de felemelők és humor is van benne.

Úgy tűnik, minél jobban megyünk vissza a Riyria korához képest időben, úgy szeretem egyre jobban Sullivan-történeteit. Az Első Birodalomé ráadásul nagyon epikus, hősies és ötletes is.

Idézet: 

– Tévedés voltál, ha nem tudnád – szólt oda Ár Fagynak, miközben az úton baktattak. – Anyánk nem tervezett megszülni téged.
Fagy megrázta a fejét.
– Ikrek vagyunk, te agyalágyult.

Gifford a barátja volt, mégsem segített neki. Csak állt, és nézte, ahogyan összeverik azért, mert ő viszont igenis megvédte a barátját. Kész volt kiállni egy galantival azért, aki fontos volt neki. Csakhogy Moya nem mondhatta el magáról ugyanezt. Ki a valódi nyomorék?