Fülszöveg: 

Claire Kovalik napokon belül munkanélküli lesz, ez az utolsó útja az űrben. Kis csapatával váratlanul furcsa vészjelzést észlelnek. Mivel nincs vesztenivalója, és nem is akar visszatérni a Földre, ő és a többiek úgy döntenek, felderítik a dolgot.

Megdöbbenésükre a több mint húsz évvel ezelőtt, az első naprendszerbeli útján eltűnt híres luxusűrhajó, az Aurora adja a vészjeleket. Egy ilyen nagyságrendű hajó megmentéséért járó jutalom sínre tenné mindannyiuk életét. A hajó gyors átkutatásakor azonban kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben.

Valakik suttognak a sötétben. Valami megmozdul. Vérrel írt üzenet virít a falon. Claire-nek meg kell őriznie ép eszét, hogy kideríthesse, mi történt az Aurorán, mielőtt legénységével együtt a luxushajó szörnyű halált halt utasai sorsára jutna. A kísértetjárta hely azonban nem ereszti őket…

Szerintem: 

Két dolgot tudok nagyon: ha egy történetbe

beleszeretek, akkor oldalakon át áradoznék róla. Viszont, ugyanennyire megy az is, hogy valamit szétcincáljak, és mesélgessem, mi nem tetszett benne. A helyzet az, hogy a Síri csend nem volt annyira rossz, hogy az utóbbi ösztönöm kerekedjen felül rajtam. Olvasva még szórakoztató is volt, helyenként. Nem egy Alien, de azért sűrűn eszembe jutott az a sztori. Mégis, ahogy most fejben összeszedtem, mit akarok mesélni, érzem, hogy belecsúszok a kritikába. Ezért is akarom előre leszögezni, rosszabbnak tűnik a leírt olvasási élményem, mint amilyen valójában volt.

Kezdjük azzal, hogy Claire kb. olyan, mintha Ripley lánya került volna ki az űrbe, és robotolna a megélhetését egy lélektelen nagyvállalatnál. Tudom, van ilyen regény is. Cinikus, szenvedő és elengedi maga mellett a dolgokat. Egy lejtmenet az élete, ami a jövőre nézve még kilátástalanabbnak tűnik. Értem, de nem szimpatikus. Többre értékelek egy harcos karaktert, mint a megfáradtat.

De belebotlanak az elveszett Aurora hajótestébe, és felpörög a cselekmény. Átmennek, és elkezdnek megőrülni. Jó ötlet, hogy Claire később mesél el mindent, visszaemlékezik, és játszanak azzal is, mire emlékszik igazán, miben hazudik, mit hallgat el, mitől fél. Az, ahogy bizonytalanságban vagyunk tartva, mi történt, jól növeli a feszültséget.
Kellett is, mert nem igazán horror, ami a hajóban vár ránk a szereplőkkel. Persze, vannak részei, amelyek leírva durván hatnak, de nincs rémesre megírva. Ahogy valaki fúróval nekiesik a saját fejének, lehetne gyomorforgató és félelmetes. Itt meg belesüpped a káoszba, élét veszti.

Természetesen visszatérnek a helyszínre és megtudjuk azt is, hogy mi történt ott valójában. Itt kapcsolnék vissza az Alien párhuzamra – számomra abban a történetben nem az űrlény az igazi főgonosz. Hanem a nagyvállalat, a Wayland-Yutani. Itt akad egy méltó párja. Haszon érdekében simán feldobnak egy őrületet okozó szerkezetet a luxus úrhajóra, hogy inkább az ő mobil otthonaikat vegyék a gazdagok. De ahogy odadobnák a saját embereiket is a vállalati titokért és a haszonért, az is nagyon W-Y.

Van továbbá egy lebegtetett szerelmi szál, amire csak annyit írnék: minek? A történet nem igényli, és nem is kezdenek vele semmit. Ha Claire és Kane csak nagyon jó barátok lennének, amit a közös munka a világ végén és az összezártság indokolni is, akkor is ugyanez lehetne a történet.

Olyan érzésem is volt, hogy ezt a történetet már láttam nem egyszer filmen is, és nem csak az Alien, amit fel tudnék emlegetni. Gyakori, hogy az űrben találnak egy kísértethajót, felszállnak vagy átvisznek valamit, aztán szenvedhetnek a következményektől. Hiányzott az elem, ami ezt a történetet kiemelné ebből a masszából, és megjegyeztetné velem, hogy igen, a Síri csend volt, amelyben… De ilyet nem találtam benne.

A cselekmény azért pörög, kikerekedik a történet, de azért van hiányérzetem. Egyediség, jobb horror, az még kellett volna bele.

Idézet: 

Nem ezt akarjuk mindannyian? – mélázik Max. – Hasznosnak, értékesnek lenni. Hogy számítson a hozzájárulásunk. Hogy maradjon valami utánunk, ha már nem leszünk.