Fülszöveg: 

Egy aranyhajú kisfiú bolygóról bolygóra vándorol, rácsodálkozik a felnőttek furcsa világára, és megtanulja, hogy az igazán lényegest csak a szívünkkel láthatjuk.
A francia pilóta-író csodálatos kis remekművét gyerekek és felnőttek milliói olvassák szerte a világban immár több mint hét évtizede. Az énformáló találkozásokkal teli, a gyermekkor csodaváró hitét a felnőttkor kiábrándult józanságával szembeállító történetet olvashatjuk akár szívmelengető, időtlen meseként, akár elgondolkodtató, többrétegű filozofikus példázatként.

Szerintem: 

Gyerekként két történet volt, amivel szenvedtem. Éppen csak

megtanultam olvasni, és megkaptam A kis herceget és A két Lottit. Egyiket se tudtam elolvasni, bár elkezdtem őket párszor. Aztán A kis herceget láttam filmen, és már nem is erőltettem, hogy elolvassam.

Most is küzdök azzal, amit a film óta cipelek magammal. Nem is szeretem magamban, de egyszerűen nem értem meg, hogyan jut haza attól a bolygójára a kis herceg, hogy a kígyó halálra marja. Nem tudom felfogni, olyan könnyen a földre érkezett, miért nem megy simán haza? Hiába van a narrátornak/pilótának itt magyarázata, és egy vigasztaló sora a herceg teste kapcsán, akkor se bírom megemészteni.
És felnőtt fejjel nem értem magam, mert azon nem akadok fent, hogy a bolygók közt vándorol. Hogy milyen kis bolygója volt. Hogy beszélget az állatokkal. Mindent simán elfogadok és eszembe se jut töprengeni rajta, de a kígyómarás, azzal nem tudok mit kezdeni. Még ma sem, ki sem akarom számolni, hány évvel az után, hogy megismertem ezt a történetet. Filmből, de most, hogy el is olvastam, írhatom, hogy nagyon történethű volt a feldolgozás.

Pedig még csak nem is ez a lényeg.
Azt két dologban látom – az egyik, amit mindenki ismer ebből a történetből. Hogy, ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Hogy felelős vagy azért, amit megszelídítettél. Nem is kell egyiket sem magyarázni, ezek Saint-Exupery óta közkincsek és ismerjük a jelentésük. Mesésen, líraian írta meg, és nagyon képszerűen, példával. Valóban alkalmas arra, hogy a kisebbek is megértsék belőle, mit akar átadni.
A másik már rafináltabb. Amit a pilóta tapasztalt a felnőttekből. Amit a kis herceg látott a más bolygókon. Mind a kultúránk és az emberi társadalmak fekete tükre, és nagyon nem szép a kép, amit látunk benne. A világunk nem a kis hercegek uralják, hanem a más bolygókról ismerős alakok. De, csak abba belegondolni, hogy a felnőtté válással hogyan vesztjük el azt a gyermekei ártatlanságot és fantáziát, ami segít a kígyóban meglátni az elefántot, csak ez is fájdalmas tükre az emberi létnek.

Elképesztő, mennyire lírai és szép, ahogy A kis herceg meg van írva. Azon szinte a könnyeim folytak, ahogy a hercegecske azt mondja, a pilótának nevetni fognak a csillagok. De tele van annyira varázslatos képekkel – szóképekkel, nem a rajzokra gondoltam, azok nem nyűgöztek le –, annyira játékos az egész.
Nem csodálom, hogy gyerekkönyvként is népszerű. A szöveg miatt lehet az. Mert különben a tartalma, az üzenete, és a halállal hazamenni nagyon nem gyereknek való. Tudom, megint kezdem, de ettől nem is fogok elszakadni. Megvan a történet zsenialitása, de akkor is fenn vagyok ezen akadva, de nagyon.

Klasszikus figurákat teremtett, és új életet adott a rózsáknak, a rókáknak számomra. Olyan kis vonásokkal, de annyira emberivé tudta tenni őket. A kényes, büszke és hiú rózsa. Tipikusan az a személyiség, amit egy más történetben ki nem állhattam volna és rühelltem volna azt a karaktert. De itt működik, és nagyon illik a rózsához.

Képes ez a könyv arra, hogy fájjon. Ez még akkor is érték, akkor is belém mar és velem marad a történet, ha nagyon nem esik jól, hogy ezt váltotta ki belőlem.