Fülszöveg: 

Tomek, a boltosfiú és Hanna, egy keleti kereskedő lánya a halhatatlanná tevő vizet keresik. A két fiatal története izgalmas, párhuzamos vándorút keresztül a sivatagon, a Felejtés Erdején, a Parfümkészítők faluján, a nagy óceánon a Visszafelé-folyó forrásáig. Csodálatos tájakon és varázslatos világokon kelnek át, és mindenhol le kell győzniük az eléjük tornyosuló akadályokat. De mindig segítő, szeretetreméltó teremtményekkel akadnak össze, és ha hallgatnak a megérzéseikre, és bátran, állhatatosan haladnak az útjukon, akkor célba érnek.

Szerintem: 

Mourlevat ezzel a kötettel két

történetet mond el egyben. Ugyanis van egy trükk: az első részben Tomek kalandjait követhetjük a végig, míg a másodikban Hanna következik.

Ez nem jelenti azt, hogy ugyanazt kapjuk kétszer. A történet végét leszámítva más utakon járnak, és Hanna sokkal régebben kelt útra, mint Tomek. A fiú útja a lányéhoz képest egyenes, és kitérő se nagyon van benne. A visszafelé-folyó folyó a célja, és oda is megy. Hannának ez majd tovább tart.

Ha csak a mesét nézem, akkor vannak benne ötletek és jó megoldások. Nem túl merész, de színes és napfényes mesevilágot fest a hétköznapok mögé a szerző. Tomek a kis boltból kiszabadul, és várják a csodás helyek, új barátok. Még akkor is, ha természetesen volt, ami eszembe jutott. Az a virágokkal teli rét, a bódító illat és a káros következményei? Nem az Ózban volt valami hasonló? Az is azt a filmet juttatta eszembe, ahogy a fekete-fehér kis boltból Tomek belép a színes Csodaországba, ha nem is ez a neve.

Ha viszont elkezdem szétszedni az egyes történeteket és helyszíneket, sok mindent találok benne, ami bosszantott. Mese, azon túl tudom tenni magam, hogy a fiú mindent hátrahagy, hogy a lány után eredjen, akit éppen akkor ismert meg.
De az egyes mesék tanulságai szerintem rosszak. A leginkább az a történet, ami Hanna másik élete a sivatagi világban. Egy boldog életet leél, szerelmet talál, családja, gyerekei és unokái lesznek. Egyetlen kis unoka betegsége és halála viszont olyan gyász, hogy inkább visszafordíttat mindent, mintha meg sem történt volna. Mit üzen ezzel, hogy egy tragédia mindent tönkretesz? Ott volt annyi mindenki más, akiért élhetett és szerethetett volna. Az a tökéletes happy end, amit ezzel sugall, hogy annál kevesebbel nem szabad beérni, nem létezik. A halál sem kicselezhető.
Ehhez képest az utazó asszony története csak tragikus – ahogy játékból a szerelme elesik, éppen az egyetlen ott levő kőbe veri be a fejét és hal bele, fel sem fogva, mi történt vele -, bár itt meg az nem tetszett, ahogy a nő fiatal feleségként rájött, hogy mégsem szerelmes a férjébe és elszökött mással.
Mintha visszatérő minta lenne, hogy ha valami baj van, akkor se szó, se beszéd, csak menekülni kell. Amivel nem tudok egyetérteni.

A szereplőkről igazából nem sokat tudunk meg, elég üresek. A kalandjaik és a köröttük levő mesék a lényeg, nem ők maguk.
Talán Tomek volt a szimpatikusabb, aki nem menekül el. Hannának nem néztem el, ahogy lépked az életei között, vagy hogy hagyta, hogy az apja mindent eladjon és tönkretegye az életüket, hogy az ő gyerekes kívánságát teljesítse. Persze, ha nem így tesz, miről szólt volna a könyv, de az olyan agyament, ahogy az apja megveszi neki azt a madarat.

A szerző különben szépen mesél, az egyes kalandok kerek egészként is működnek és hangulatosak. Csak. Sokszor nem tetszett, ahogy alakítja a cselekményt.
Konfliktus meg nincs. Utaznak, kalandjaik vannak.

Ez most nagyon nem esett jól, ha rövid akarok lenni.

Idézet: 

Soha nincs késő ahhoz, hogy két ember összebarátkozzon – mosolyodott el Stefánia.