Fülszöveg: 

„Mert ami felemelkedett, újra elsüllyedhet…”

A természetfeletti horror atyja, Howard Phillips Lovecraf képzeletének legsötétebb bugyraiból bukkant elő az a hét történet, amit ebben a képregénygyűjteményben találunk. Legyen szó akár az éj sötétjében suttogó kozmikus rettenetről, akár a tengerek mélységeiben támadt nyugtalanító mozgolódásról, Lovecraft elbeszélései a mai napig felkavarnak bennünket. Jelen képregényünk pedig még valóságosabb életet lehel a horror nagymesterének ezen legismertebb írásaiba.

„…és ami elsüllyedt, újra felemelkedhet.”

Szerintem: 

A horror egyik megkerülhetetlen

alakja Lovecraft. Minél több történetét ismerem meg, annál nyomasztóbbnak érzem a világát – és jövök rá arra, mennyi mindenkit ihletett meg. Most éppen rájöttem, hogy King Újjászületése is ebből a világból táplálkozik.

Ez a gyűjtemény képregény, de így is kellően iszonytató. Van Lovecraft novellás kötetem is, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy igencsak meg kell választanom az időpontot, amikor olvasok belőle. Mert aludni nem fogok utána – legfeljebb rémálmodni.

Kezdjük talán a rajzokkal: egyedi. Ez nem az a képregény, amire a szép jelző bármikor is eszembe jutna. Viszont, nagyon kifejező. Az elemi rettegés, a sötétség és a másvilági szörnyetegek nagy erővel jelennek meg benne. Helyenként szürrealistának éreztem, máskor kubista hatást találtam benne, és mindez jól megfogta azt az ijesztő világot, ami a mienk mellett létezik, és bármikor lecsaphat ránk.
Nem is tudom, talán nem is azok a régi istenek, hatalmas szörnyetegek a legijesztőbbek, hanem maga a tudat, hogy karnyújtásnyira vannak, és bármikor lecsaphatnak. Vizuálisan kapjuk ezeket a rémes, elképzelhetetlen szörnyeket, a megőrülő és rettegő embereket. Az egyik történetben ember – szörnyeteg hibrid is van. Talán az a lény, annak a tekintete, ami a rajzokon leginkább felkavart, pedig van benne választék. Vérengzés nélkül is sötét.

A történetek – erőteljesek. Nincs benne egy sem, ami nem állna meg a saját lábán és ne lenne jó sztori. Ami nem jelenti azt, hogy nem borzalmasak. Rossz belegondolni, miről mesélnek és milyen világokat mutatnak. Hogy mennyire kevés remény van akármelyikben, és mennyien odavesznek bennük.
Ugyanakkor mégsem teljesen sötétek, mert hiába van karnyújtásnyira, azért egyikben sem nyílt meg a kapu és nem tértek vissza a régiek. Lehet szektájuk, lehetnek hívők, akik a kapuk nyitásán dolgoznak, de egyelőre még állnak a falak.

Van benne változatosság is, mert nem mindig ugyanaz a lény fenyegeti a történet hőseit. Akár egy más dimenzió, vagy a tenger mélye is rejtheti a gonosz lényt, de van, ahol hibridekkel kell felvenni a küzdelmet a nagyon is emberi világban.

Jellemző elbeszélési forma, hogy a főszereplő narrálja a vele történteket, vagy naplót ismerünk meg. Ezzel még személyesebb, és a hitelességet növeli. Mintha nem csak fikció lenne, hanem valakinek a története. A legtöbb esetben ők a pozitív figurák, így nagyon tud ütni, hogy mi történik velük a történet folyamán.

Merengtem, valamelyik történetet kiemeljem-e a kötet 7 történetéből, de nagyjából ugyanazt tudnám mindről elmondani. A tartalmi közös elemet – az idegen fenyegetést, azt, ahogy hasonlóképpen ijesztenek az ismeretlentől. Esetleg kiemelhetném, melyikben mi volt a legborzalmasabb. Nálam legtöbbször a megőrülő/öngyilkosságba menő szereplő megtörésének pillanata lenne, de a Rémület Dunwichben hibridjei és az a beteg farm, az lenne a lista tetején.

Hatásos, sötét, és a maga nemében mesteri. De az is biztos, hogy Disney mese kell utána, hogy aludni is tudjak.

Idézet: 

A tudatlanság nyugodt szigetén élünk, a végtelenség fekete tengerén, és nem szabad messze kalandoznunk.