Fülszöveg: 

Angie egész életében arra vágyott, hogy világot lásson. Mégis, a harminchoz közeledve még sohasem hagyta el az ausztrál sivatagban lévő kis bányászvárost, ahol születésétől fogva a nagyszüleivel élt. Amikor azonban a zárkózott, de melegszívű lány véletlenül talál egy levelet, amelyet az anyja az ő sohasem látott apjának címzett, Angie elhatározza, hogy megkeresi az egyetlen élő rokonát – még ha ehhez a világ másik végére kell is eljutnia. Az apja ugyanis olasz, és Rómában él! Angie egyik napról a másikra egy teljesen más világba csöppen: a szenvedélyes, pezsgő Itáliába, ahol a sajátjától gyökeresen eltérő temperamentumú emberekkel ismerkedik meg. Köztük a jóképű, de megközelíthetetlen Alessandróval, akinek a lelkét súlyos titok nyomja. Vajon lehet-e közös jövője két ennyire különböző embernek, és ki tudnak-e lépni a múlt árnyékából?

Szerintem: 

A hangulatomon is biztos

múlott, de nagyon nem jöttem ki jól ezzel a regénnyel. Már ott elakadtam, hogy igazából milyen regény is akar lenni. Van benne családi szál, van szerelmi vonala, és egy fiatal nő a főszereplő, aki az életét alakítja ki éppen. Romantikus – chick lit – családi – dramedy? Kicsit mind, de igazán egyik sem.

Kevésnek találtam a cselekményt. Angie felkeresi az apját, dolgozni kezd annak étterében, és beleszeret a mostohatestvérébe, aki elég komoly bűntudattal küzd. Ezzel össze is foglaltam az egészet. Inkább érzelmes, mint eseményekkel teli könyv, és nekem inkább fordítva szokott tetszeni.
Ha már ott van a címben az utalás az utazásra, nem mehettek volna ide-oda? Még csak Rómát sem ismertette meg igazán. Önmagában a norvég út meg nem volt sok a végére. Így eléggé röhejesnek is éreztem végszónak, hogy a következőkben bárhová is menjenek, együtt mennek. Mintha Angie annyira ment volna eddig bárhova… Csak álmodozott róla, az meg nem ugyanaz.

Talán érezni is, hogy Angie nem lett a szívem csücske. A szomszéd lány típus, aki kedves és helyeske, de ennyi. Olyan semmilyen. Ahogy írtam, ő az a típus, aki álmodozik dolgokról, de annyival be is éri. Hogy menjen a cselekmény, itt 2 dologra azért majd rá tudja szánni magát: Rómába megy megismerni a soha nem ismert apját, a végén meg Norvégiába utazik megmenteni a szerelmét. Különben mindig nyugvóponton van, és jókat elmélkedik, gyötrődik magában. Nekem meg a cselekvő hősnők tetszenek, nem a hozzá hasonlók.
Sajnos, nem is volt olyan szereplő, akit igazán megszerethettem volna. Angie mellett Alessandro van még kiemelve. Ő már cselekvőbb típus, valamint egy múltbéli trauma nagyon rányomta a bélyegét a viselkedésére. Sebeket cipel magával – amiket hosszú-hosszú évek sem tudtak begyógyítani. Egy fokkal színesebb szereplő, de nem vette be a gyomrom, ahogy Angie szerelme varázsütésre elmulasztja majd a gondjait. Azért a bűntudata a húga és az anyja halála miatt miért múlna el, mert Angie szereti? Eddig az évfordulón mindig az öngyilkossággal vívódott, de most felhagy mindezzel, mert nem akarja, hogy Angie aggódjon miatta? A szerelem nem pszichés varázstabletta, bármi is legyen ebben a történetben.

Ehhez hozzájön, hogy nekem nem volt meg a szereplők közti kémia. Se az alakuló apa – lánya szál, sem a szerelmi kapcsolat nem tűnt hitelesnek. Hiányoztak belőlük a szenvedélyek. Unalmasak, tessék, kiírtam. Nem kell ahhoz erotikus regény, hogy szikrázzon a szereplők között az a szikra, de ezeken még pár fülledt jelenet sem segített volna.

Amit tudtam benne díjazni, hogy legalább arra van törekvés, hogy Angie fejlődésének íve legyen. Hogy egyre mélyebbek a barátságai és az elköteleződése, hogy eljut egy elveszett, unalmas ausztrál lányból addig, hogy várja a párjával rájuk váró közös kalandokat, és biztos menedék várja majd mindig Rómában.

A stílusa sem fogott meg. Olvasható, de közömbös. Nem sodort, nem fogott meg, de nem is utáltam.

Sajnos, azt fogom leírni, hogy a legjobb benne a borítója. Az húzott be az olvasásra, de a cselekmény már messze nem tetszett ennyire.