Fülszöveg:
A szerelem istene végre méltó ellenfelére talált?
Pszükhé, a mükénéi királylány születésekor vészterhes jóslatot kap: majdan legyőzi azt a rémet, amelytől még az istenek is tartanak. A lány napjait a tőr és az íj használatának elsajátításával tölti, felkészülve a végzetére. Szépségéről és lázadó jelleméről dalok zengenek, amelyek még Aphroditéhez is eljutnak, és az istennő úgy dönt, megleckézteti Pszükhét.
Utasítja hát Erószt, a vágy istenét, hogy kegyetlen szerelmi átkot vigyen a lánynak. Ám amikor Erósz véletlenül megszúrja magát a Pszükhének szánt nyíllal, arra kárhoztatja magát, hogy egy olyan nő után vágyakozzon, akit abban a pillanatban elszakítanak tőle, amint találkozik a tekintetük.
A sors egymás mellé sodorta az önfejű Pszükhét és a világtól megfáradt Erószt, akik ketten nagyobb kihívásokkal néznek szembe, mint azt valaha is gondolták volna. Emberi és isteni hatalmak próbálják őket távol tartani egymástól, a párnak pedig a legnehezebb kérdésre kell választ találnia: létezik-e igaz szerelem, vagy ez csak egy mítosz?
Szerintem:
A görög mitológiát szerettem, így a divatos retelling történetek is előnnyel indulnak nálam. Ez a történet különösen, mert a kedvenc Canova-szobrom ezt a párost ábrázolja, de különben is szerettem ezt a mítoszt. Ami különben a szépség és a szörnyeteg eredetije…
McNamara némi változtatást eszközölt benne, ezzel
regényessebbé és modernebbé téve a történetet. Azt nem akarom kielemezgetni, hogy a mitológiához mit tett hozzá és variált. Erósz nála sokkal idősebb és ősibb isten, mint eredetileg. Aphrodité fia itt csak fiává fogadott fia, ellenben a Chaos gyermeke, Erisz ikre és Gaia testvére. De nem ez az egyetlen ilyen csúsztatás – de semmi komolyan fájdalmas, csak alakítja a családi viszonyokat és összefűzi a mítoszokat.
Mert az egy külön fejezetet megér, mi mindent bele nem sikerül dolgozni ebbe a mítoszba. A trójai mondakör ott van a hátterébe, Pszükhé családja közeli rokona Agamemnónnak és Menelaosznak, illetve az ő családjuknak. Megjelenik Akhilleusz, Odüsszeusz a szereplők között, de elmondja a történetét Atalanté is többek között. Bár a címszereplők szerelme a központi történet, McNamara szépen szőtt a görög mitológiából egy történetkeretet köré, ahol sok-sok ismerős alak és történet felbukkanhatott. Azért még külön piros pontot is kaptam, amikor egy ponton, ha emlékeim nem csalnak, Odüsszeusz magyarázza Pszükhének, hogy Helené visszaszerzése csak az ürügy, mert valójában a kereskedelmi útvonalak és a vagyon kell a fivéreknek. Így kell a mítosz mögötti valóságot is szépen felfedni…
Ami a sokkal fontosabb változás ebben a regényben és vele a görög mitológia átdolgozott világában – feminista hősnőket és istennőket emelt ki benne. Pszükhé itt nem egy gyenge szépség, aki csak azért került fel az istenek listájára, mert annyira szép volt. Az apja, Perszeusz elsőszülöttje fiút várt, de aztán a lányából akart héroszt nevelni. Íjazni, küzdeni tanították, és abban a tudatban nőtt fel, hogy hős lehet belőle. Nem is kicsit ellentmondásos, amikor mégis érdekházasságba akarja ugyanez az apa kényszeríteni. Vagy, ott van Perszephoné, aki itt konkrétan megpuccsolja a férjét és az Alvilág királynőjeként uralkodik, ha névleg Hádész is a főnök. Itt csak névben.
Az talán kicsit fura is, ahogy egyszerre ábrázolja, mennyire kiszolgáltatottak a korszakban a nők és mennyire az apjuk/férjük dönt róluk, miközben Pszükhé pont nem ilyen és az erős istennők alakítják a sorsukat is – akár Perszephoné, akár Aphrodité.
Szerettem benne azt is, hogy szerelmi történet, de nem az a tipikus nyálas romantikus. A párosnak igazán gyengéd, vagy éppen szenvedélyes jelenete nincs is. Sokkal epikusabb a nyelvezet, szárazabb, mint hogy annyira érzelmeket és lírát a kötetbe engedjen.
Az viszont tetszett, hogy Erósz és Pszükhé hogyan változnak a másik hatására és miképpen lesznek többek a végére, mint az elején voltak. Mindkettejük világa több a másikkal, jobb személyiségek a megtalált társsal az oldalukon.
De sikerült még emlékezetes alakokat hoznia a szerzőnek. A személyes kedvencem Hekaté, a boszorkány istennő volt a főzeteivel és a megjegyzéseivel.
Korrekt átdolgozása az eredeti történetnek. Igen, van benne pár dolog, amit furának tartottam, de McNamara kitalált egy olyan irányt, amiben viszonylag sértetlenül át tudja emelni az eredetit és mégis ad neki modernebb tartalomdarabokat is.
Idézet:
Azzal, hogy megtanulsz valakit igazán szeretni, a világot tanulod meg szeretni. Valamint önmagadat, ami talán még nehezebb.
Azt hitted, azért irigylésre méltók, mert megtapasztalhatják a halált, holott szerintem azt irigyelted, hogy van az életüknek célja.Ez a halandóságból fakad, akár tetszik valakinek, akár nem. A halandóknak nincs vesztegetnivaló idejük – közölte kuncogva.
