Úgy tűnik, most kerülnek elő sorra azok a regények, amiket akkor olvastam, amikor rossz volt a laptopom, és egy ideig szünetelt a blog. Így pótlólag az előző Karika-regény is jöjjön, mielőtt mesélem az újabbat.

Fülszöveg: 

Ez a regény különös körülmények között született. A szerzőt egy korábbi misztikus thrillerének megjelenése után megkereste egy férfi, aki elmesélt neki egy hátborzongató történetet, ami egy elhagyatott elmegyógyintézet széfjében talált dokumentumokkal veszi kezdetét. Jozef Karika lejegyezte az elbeszélést, annak számos adatát ellenőrizte, majd saját jegyzeteivel ellátva kötetbe rendezte – ezt tartja most kezében az olvasó. A könyv lapjain kibontakozó tragikus és hajmeresztő eseménysor a világ elé tárja az egyik legnagyobb szlovákiai rejtélyt: az emberek megmagyarázhatatlan eltűnését a Tribecs-hegységben. Legenda lenne, szándékos hamisítás, vagy maga a kegyetlen valóság? Ezt a kérdést a lebilincselő rémtörténetet közreadó szerző is felteszi, az olvasóra bízva annak megválaszolását. A hasadék eredeti kiadása óriási visszhangot keltett, az utóbbi évtizedek legnépszerűbb szlovák regénye lett, és az irodalom határait túllépve popkulturális jelenséggé vált.

Szerintem: 

Szeretem a hasonló, misztikus történeteket, ez is

nagyon be tudott rántani. Még akkor is, ha végig lebegtetve van, mi történt igazából, és miben akarunk hinni. (Ez már kevésbé szokott tetszeni, amikor az író ránk hagyja ennyire, mit akarunk elfogadni.)

Egy olyan írói eszközzel élt a szerző, ami már a kezdeteknél megadja a kellő alaphangot. Mintha ez a történet valóság lenne, ő csak dokumentálja, az ő verzióját, amit az egyik résztvevő elmondott neki. Nem véletlenül használják az írók régóta: bizalmat épít az olvasóban, könnyebben elfogadjuk a leírt eseményeket igazinak és bele tudjuk élni magunkat.
Itt pluszban a rejtélyt is növeli. Végig megmarad a kérdés, hogy valóban ez történt, vagy egy őrült elme képzelete volt minden? Ahogy már említettem, Karika nem is dönti el a kérdést, az olvasóra hagyja, neki melyik verzió a kényelmesebb.

Berántott a stílusa is. Ahogy az elbeszélő nekünk mesél, és egyedi lesz a nyelvezete által is. Karika élesen elválasztja a saját hangját, amit a részek bevezetőjében használ, és az elbeszélő stílusát. Az utóbbi sokkal köznapibb, trágárabb és hanyagabb. De jól áll neki, ahogy megszólt, amilyen őszintének hat, engem tudott vinni előre. Azért olyasmiket kiszúrtam, hogy pl. mennyire irritált a tök jelzőként való gyakori használata. (Tök más, tök jó, meg társaik.)

A történetnek érdekes mód nekem az eleje tetszett jobban. Ahogy a széfet igyekszik hősünk feltörni, ahogy majd nyomoznak a rejtély után, valóban van-e valami misztikus a hegyekben. Azt izgalmasnak éreztem, reálisnak. Amikor már a kis csapat maga is túrabakancsot húz és elindulnak, velük történnek a dolgok, már kevésbé tudott lekötni. Az is hangulatos, a horroros jelző is simán illik rá. Karika jól átadta az érzelmi zuhanást, az elemi félelmet, ami ott vár rájuk. Mégis, az eleje annyival jobban esett az egészséges izgalommal és kíváncsisággal, hogy az állt hozzám közelebb.

Összességében szerettem ezt a kötetet, és örülök is, hogy rászántam magam és elolvastam a depresszív borító ellenére is.

Idézet: 

Ha az ember nem volna kíváncsi, a problémái jó részétől megkímélné magát.