Fülszöveg: 

Miután Leora engedetlensége miatt mindent felforgat maga közül, olyan események sorát indítja el, amelyek a következtében meg kell tudnia az kegyetlen igazságot a családjáról. Így nincs más választása, mint hogy végre szembenézzen a múltjával. Mindent megkérdőjelez, amit eddig szeretteiről és önmagáról tudott. Félig tetováltként, félig üresbőrűként melyik közösséghez tartozhat? Lázadó tettéért Longsight polgármester fegyverként szeretné felhasználni őt, és elküldi Featherstone-ba, hogy épüljön be az üresek közé, és így szállítsa neki az információkat. Leorában sok kérdés maradt rejtélyes vér szerinti anyjáról, amelyekre talán megtalálja a feleletet. De vajon megnyugvást és békét lelhet-e a válaszokban, vagy újabb kétségekkel kell szembenéznie? És meg tudja majd különböztetni, hogy ki barát és ki nem?

Szerintem: 

Sorozat második része, és

mivel rég olvastam az elsőt, volt is némi gondom azzal, hogy miért nincs legalább egy 5-6 mondatos összefoglaló az elején a korábbiakról. A történet sem úgy lett megírva, hogy mankók legyenek benne, az emlékeim visszahozni. Vagy éppen pechem volt, mert azt elevenítette fel a szerző, amire amúgy is emlékeztem.

Leora hamar kész helyzetben találja magát – vissza kellene olvasnom, mi volt a nagy bűne, mert az pont nincs itt és nem emlékszem, miért kapja ezt a büntetést –, kémnek küldik az üresbőrűek közé. A könyv elején oda is ér, egy folyón kell csak átkelnie és nagyon hamar be is fogadják, ha egyesek félnek is tőle. Leora köztük él, megfigyeli őket, és közben magában gyötrődik. Nem olyanok, amilyennek neki lefestették őket Saintstone városában. Legyen Featherstone árulója, vagy keressen más utat? A történet nem éppen cselekménygazdag, nem is tudok sok mindent írni ezen túl. Van egy üzenetátadás, annak a következményei a közösségre, különben meg Leora magában töpreng és a helyi meséket hallgatja.

A mesék most is az egyik legérdekesebb részei a történetnek. Egy része tündérmese-átdolgozás, benne van pl. a Csipkerózsika erre a világra szabott verziója, másokban görög mítosz köszön vissza, de ezek adják a trilógia alapkonfliktusának magvát is. Mert ezek nem sima mesék a történetben, ez a két közösség eredetmítosza. A korábbi részben Leora Saintstone meséit hallgatta meg, most pedig Featherstone jött. Ötletes, ahogy ezek ugyanazok a történetek, de más szemszögből. Ami az egyikben nemes tett és példa, más oldalról nézve gaztett. El vannak különítve fizikailag is – a történetbe vannak beékelve, de megszakítás nélkül, egy meseként vannak benne. Legfeljebb utána beszélik meg, vagy gondolkozik rajtuk a lány, de nincs mesélés közben narráció vagy a hallgatók/mesélő megjegyzései sem.

A cselekményben betöltött szerepén túl azt is szépen hozza belőle Broadway, hogy minden történet számára mennyire fontos az értelmezés. Egy történet teljesen más lehet attól, hogy ki hallgatja, vagy ki meséli. Az irodalomban is ez a szép – ahogy egy történet másként tud szólni a különféle emberekhez.

De ez disztópia, így azért a cselekményben betöltött szerepe a fontos. Hogy Leora mindkét verziót meghallgatva eljut oda, hogy túl szűklátókörűek a hívők. Hogy nem lenne szabad egyiket és a másikat sem kizárólagos igazságként elfogadni, hanem az igazság a kettő között lehet. Hogy háború és gyűlölet helyett más út kellene.

Az eredeti konfliktust modernizálni is tudja, és jó meglátások vannak benne a gyűlöletről és az ehhez kapcsolódó politikáról. Ki is mondják Leorának, de maga is ráébred, hogy a gyűlölet jó politikai tőke. Ha kinevezel egy ellenséget, akire mindent rá lehet fogni, akitől félnek, és aki ellen összefognak a vezetésed alatt, akkor diktátor lehetsz. Ha ezek az ellenségek meg valójában esélytelenek és gyengék, csak annál jobb. Meg lehet nézni a történelemben, hogy hány vezetőnek jött be a gyűlölet propagandaként. Hogy a gondok valódi megoldása helyett miképpen ragtapasz a bűnbakképzés. De ehhez kapcsolódik az is, hogy a vak hit mennyire veszélyes. A bűnökért gyűjtött kövek tökéletes példa erre – egy eltorzított, jelképes történetből lett gyilkos babona, amiért gyerekeket lennének képesek megfulladni hagyni.

Ezek a kötet értékes részei, mert írtam is már, cselekmény nem sok van benne.
Plusz: a szereplők is végtelenül egyszerűek és szürkék. Még a főszereplő is annyira gyerek, hogy nehezemre esik komolyan venni. Nagyon egyszerű indítéka van mindenkinek, vagy még az sem. Azt sem írom nyugodtan, hogy Leora fejlődne. Annyira adja magát, amit meglát, hogy azt nem lehet értékelni. Ha azok, akiket gyilkos rablóknak, rossz embereknek írtak le előtted, aztán látod, hogy szenvednek, a gyerekeik haldokolnak egyszerű betegségektől és az éhségtől, nem nagy felfedezés rájönni, hogy talán az nem mondott igazat, aki démonizálta a nyomorultakat.

Főleg az elején, de később is szenvedtem attól, hogy mennyire röhejesnek tűnik kívülről a történet két csoportja közti viszály is. Varrjunk-e magunkra tetoválást, vagy ne? De úgy viselkednek, mintha két külön faj lennének. Leora is képes félvérnek hívni magát, mintha mondjuk egy ufó – ember vegyes pár gyereke lenne, nem két szomszédos faluban élő emberé. Aztán próbáltam jelképesen nézni. A történelmet szemlélve. A keresztények ennél sokkal kisebb vallási dogmákért is küldtek felekezeteket a máglyára. Így ezzel megbékéltem.

Azzal már nehezebben, mennyire szűk a regény világa. Két község. Ennyi. És mégis milyen világon léteznek? Miért nem avatkozik valaki be?

Megoldás még nincs, nagyon nyitott a történet vége. Ez mondjuk inkább pozitív – áthúz a 3. részbe.

Idézet:

Inkább szeretném tudni a teljes igazságot, még ha nem is kellemes, jobb, mint hazugsággal élni