Fülszöveg: 

Hazel már megtapasztalta, hogy milyen érzés, amikor mindent elveszít. A méltóságát, a szabadságát és a szerelmét… Amikor azonban a festői szépségű Vernazzában felragyog számára az újrakezdés fénye, ő mégse képes elviselni az elengedéssel járó fájdalmat. Hiszen Dario emlékét semmi nem tudta felülmúlni. Se az olasz kis halászfalu, se a meredek olajfaligetek látványa, de még a szomszédjában lakó férfi lehengerlő mosolya és odaadó törődése sem.
Dario közben megállíthatatlanul haladt azon az úton, amit bűn és kegyetlenség szegélyezett. De őt nem riasztotta el ennek a könyörtelen világnak egyetlen gonosz árnya sem. Elszántan hajtott a célja felé, mert a bosszúvágy erősen tombolt benne. És tudta jól, hogy a sorsa elől úgyse tudna elbújni. Főképp azért nem, mert vezérnek született. Ő volt don Moran – a hírhedt maffiacsalád feje.
De vajon hátat lehet-e fordítani a szerelemnek? Tényleg ez az egyedüli megoldás számukra, hogy mindketten élhessenek? Elveszett már minden remény, vagy győzni fog bennük a vágy, hogy ismét egymás karjaiban találjanak oltalmat a szívük fájdalmára?

Szerintem: 

Amikor a happy end kényszere

rátelepül egy történetre. Az előző kötet végén Dario elengedte Hazelt, mert a lány túl tiszta volt az ő életéhez. Nem akarta veszélybe sodorni. De persze, nem maradhatott így a történet. Kellett egy folytatás, hogy mégiscsak egymás mellett kössenek ki.

Az elsődleges bajom ez – mintha csak azon múlna mindkét szereplő boldogsága, hogy egymással lehessenek. Hazel esetében még betegesnek is érzem, hogy miután elrabolták, szexrabszolgaként használták, mindent attól tesz függővé később, hogy Dario mellette van-e. Mintha ő csak ennyi lenni, a szerelmes nő.
Annyira üres is ez a karakter. Mit tudunk meg róla azon túl, hogy szerelmes Darióba túlzottan is? Nem hagyta magát megtörni, kitartott – aztán jött Dario, és elveszett belőle az erő, ami korábban jellemezte. Ha a férfi nincs vele, szétesik. Ugyan az olasz részekben gyógyulgatott, keresni próbálta a helyét, de csak ott lyukadt ki, hogy neki Dario mellett a helye. Ha továbbgondolom a cselekményt, akkor is csak ennyit látok belőle: ott van a férfi mellett feleségként, imádja, esetleg szül neki egy-két gyereket. És ennyi. Hol van ő, amit ő szeretne? Az tényleg csak Dario?

A férfi esetében is inkább mániát látok. Nem veszi be a gyomrom, hogy amit nem tett meg a másik nagy szerelméért, Lunáért és a fiukért, azt most gond nélkül összehozza. Hazel biztonságáért eljátssza a halálát, kiszáll a maffiából. Pedig nem tűnik úgy, hogy Hazel annyival több lenne neki, mint Luna. Azt meg végképp nem hiszem, hogy a fiánál többet érne neki. Szappanoperás és nagyon más történeteket idéző húzás az is, ahogy a halálát eljátssza.
Ok, zavar az is, hogy nem érzem összeillőnek ezt a két embert. Hazel inkább a férfi fiához illene korban is, meg természetben is. Most meg is ütött, hogy Dario fia már mekkora. Eddig gyerekként gondoltam rá, most meg kiderült számomra, hogy nősülés előtt álló rendőr. Mégis, mennyivel idősebb Dario, mint Hazel?

Mindehhez hozzájön, hogy a cselekményt is hiányoltam. Nagyon kevés dolog történik benne ténylegesen, az is összecsapott. Inkább arról szólt csak az egész, hogy Dario szenved Hazel nélkül, Hazel meg üres Dario nélkül. Amikor meg összekerülnek, le se bírják venni egymásról a kezüket.
Annyira nem érzem szükségét annak, hogy ez külön regényt kapjon, simán elfért volna egy utóhangban az előző kötet végén, ha már mindenképpen együtt kell lenniük a végére.

Talán látszik, hogy a szereplőket sem szerettem. Nagyon Dario és Hazel vannak a középpontban, és ők kimerülnek annyiban, hogy nagyon szeretik egymást és ezért feláldoznak dolgokat. Dario fia lép még képbe, de ő is inkább csak asszisztál, hogy az apja kiszállhasson és együtt lehessen a szerelmével.
Még csak egy rendes összeborulós jelenetük sincs, amikor a fiú ráébred arra, hogy az apja nem az a szörnyeteg, akinek egészen addig lefestették előtte.

A konfliktus is ennyi: együtt lesznek-e a végén a szerelmesek? Nem rágtam le a körmöm izgalmamban, mondhatom.

Nem szerettem azt sem, amikor durvábban beszélnek. Nem szerettem azt a sok érzelgősséget, ami a kötetben benne van. Hiszen ez most Hazel szerepét emeli ki, ő a címszereplő, és nincs benne több, mint a megmentésre váró királylány, aki aztán meg is szűnik önálló lény lenni, csak a megmentője oldalbordája később.

Az egyetlen, ami valamit dob a köteten, az idősíkokkal való játék. Folyamatosan vannak két nézőpontból is visszatekintések a korábbiakra. Kik voltak Hazel elrablása előtt, pár kép a fogságból, majd a megmentése és Hazel visszahozása az életbe.
Mondjuk, ezzel eléggé feleslegessé is teszi az előző kötetet. Kicsit másképp, de ebben is benne van az, ami abban szerepelt. Vagyis, megint csak kilyukadok oda, hogy elég lett volna 1 kötet is, minek kellett kettőbe írni?

Nem ragozom tovább. Nem szerettem, nagyon nem ezt a kötetet és kiteszem a pontot.