Fülszöveg: 
Evelyn Dasher és Luc útjai keresztezték egymást, és a lány egy szempillantás alatt a luxenek világában találta magát. Ráadásul arra is fény derült, hogy egykor nem volt ismeretlen számára ez a közeg.
Ám nem csak a luxenek múltja rejt titkokat – Evie az emlékezetkiesése miatt több hónapra nem emlékszik az életéből, de érzi, hogy történt vele valami, amit nem tud felidézni, és nem is hajlandó senki elárulni neki az igazat. Ki kell derítenie, ki ő most – és ki volt valaha. De a válaszok újabb kérdéseket vetnek fel. Kutakodásai közben egyre közelebb kerül Luchoz, az erős, arrogáns, éteri szépségű és rendkívül veszélyes originhez… aki valószínűleg szerelmes belé. És ahogy Evie lassan viszonozni kezdi a fiú érzéseit, akaratlanul is felmerül benne a kérdés, hogy Luc vonzalma vajon neki szól-e, vagy egy rég létezett lány emlékének.
Eközben új fenyegetés üti fel a fejét: egy influenzaszerű, halálos vírus, amit – a kormány sziklaszilárd meggyőződése szerint – a luxenek terjesztenek. A szörnyű betegség mindenkit megváltoztat, aki elkapja, pánikot keltve a már amúgy is az összeroppanás szélén álló országban.
Szerintem:
Armentrout kb. azt csinálja a Luxen sorozattal, amit
Clare az árnyvadászokkal. A hosszú alaptörténetet lezárta, de annak szereplői felbukkannak más történetekben is, amelyekben valamiképpen jelen vannak az űrlények. Mellékszereplők főszereplővé válása, vagy éppen új vonalat kezdenek. Ki se akarom számolni, ez hányadik sorozat már.
Luc és Evie történetében különben a második fejezet, de felbukkan benne Daemon, a testvérei és hallunk arról is, hogy Katie éppen az első gyerekükkel várandós. Szóval, nagyban megy az univerzumépítés. Csak valahogy kevesebb ötlettel, mint amit Clare tud.
Vastag lett ez a kötet, és egyszerűen nincs benne annyi cselekmény. Agyalnak, kamaszosan szenvednek és csak a végére kezdenek tényleg elindulni a dolgok. Addig meg marad a YA dráma, amit már nagyon fárasztónak érzek.
A kötet nagyjának ugyanis az a fő konfliktusa, hogy Evie amiatt aggódik, hogy Luc nem önmaga miatt szereti, hanem azt a lányt keresi benne, akire ő maga már nem is emlékszik. Mit ne mondjak, Daemon szavai, amelyek majd megnyugtatják a lányt, nekem nem adtak feloldást. Az volt a lényege, hogy mindegy, Evie mennyit változik, mire emlékszik, Luc mindig imádni fogja. Annyira ösztönös, végzetes ezen leírás szerint, hogy az már inkább egy állati ösztönre hajaz, mint emberi érzelemre, ez meg nem tetszett benne.
Ami a végére kiderül, hogy mi is Evie tulajdonképpen, azon is inkább csak bosszankodni tudtam. Addig Evie hozta azt a tipikus, szomszéd lányt típust, amit Armentrout előszeretettel ír. Ott viszont kiderül, hogy biológiailag valami egészen egyedi hibrid a lány. Mire nem jó a géntechnológia… Nekem már röhejesnek hat, ahogy az űrlények és emberek DNS-e ebben a sorozatban keveredik. Az origin még ok, de amit közben beleírt már Armentrout…
Abban lett volna ötlet, hogy a rasszizmus és fajgyűlölet hogyan harapózik el, és miképpen próbálnak küzdeni ellene. De ez csak mellékvonal, és egyoldalú az ábrázolás. Annyira az űrlények és barátaik a hősök, hogy mindenki, aki ellenük van, az elvakult és nagyon gonosszá lett írva. Minimális kísérlet sincs az árnyalásra, és így erejét veszti az egész cselekményszál.
A történetbe belenyomott belemagyarázások – pl. hogyan alakította a kormány titokban a luxenek szerelmi életét – engem inkább irritáltak, minthogy a veszélyérzetet növelték volna. Nem érzem, hogy Armentrout kézben tartja ezt a regényvilágot, én szétcsúszni érzem.
A stílusában sincs semmi plusz. Használja az űrlények miatt kitalált szavait, a különféle fajok megnevezéseit, különben tipikus YA. Lányos, érzelmes, könnyed.
Ez a sorozat egyre inkább elveszít, lassan már csak azért olvasom, mert ha eddig elolvastam, már kibírom a végéig.
Idézet:
A történelem során nagyon sok okos ember győzte meg magát arról, hogy amiben hisz, az ideológiája, az a közjót szolgálja. Ez több ezerszer megtörtént már. Nincs új a nap alatt.
